Facebook profilom

Facebook profilom
Kövess be!

2024. augusztus 8., csütörtök

Szabadnak lenni - 1. fejezet

 


Sienna

Cora a szobám falának támaszkodott, és karba tett kézzel, hosszasan nézett.

– Tényleg el akarsz menni? – kérdezte aggodalommal a hangjában.

– Persze. De nyugi, nem lesz semmi bajom mosolyogtam, miközben a bőröndbe tömködtem a ruháimat.

– Hihetetlen vagy, Sienna! tárta szét a karját, majd elindult a konyha irányába. – Ha te egyszer a fejedbe veszel valamit…

– Pápua Új-Guinea a lehetőségek tárháza, és nekem most ezekre a lehetőségekre van szükségem! Muszáj! Te is tudod.

Becipzáraztam a behemót táskát, és Cora után mentem a konyhába. Ő a legjobb barátnőm, valamint a lakótársam is egyben, és most az aggódó anya szerepében tetszelgett. Vacsorát készített. Az utolsót, amit együtt költünk el, mert reggel elutazok egy hónapra egy ismeretlen, vad világba. Már a gondolat is felvillanyozott.

Cora karcsú alakja kecsesen libbent a sütő és a hűtőszekrény között. Rövid, fiúsra nyírt sötét haja kiemelte arca kislányos báját: barna szemeit, fitos orrát és mosolygós száját. Könnyű nyári ruhát viselt, feltűnő, színes fülbevalókkal. Igazi nő.

– És ha nem találsz semmi érdekeset? Felesleges veszélynek teszed ki magad. Képtelen volt leállni. – Nem ismersz senkit. Ki fog segíteni, ha esetleg bajba kerülsz? aggodalmaskodott tovább, miközben egy szép szelet húst pirított a serpenyőben.

Kellemes illatok terjengtek a konyhában. Összefutott a nyál a számban. A szekrényhez mentem, elővettem a tányérokat és az evőeszközöket a terítéshez.

– Ugyan már. Az egyetemen van néhány ismerős, és különben is, manapság mindenki használ mobiltelefont. Még a bennszülöttek is. Ráadásul nem leszek egyedül, többen részt vesznek a túrán, és remélem, sok értékes dolgot találunk, ami kihúzná a Kincstárt a bajból – sóhajtottam, ahogy a szeretett munkahelyem nehéz helyzetére gondoltam.

Közben megterítettem. Leültem az asztal mellé, arcomat a két tenyerembe támasztottam, és úgy figyeltem Cora szorgoskodását.

A Kincstár volt a mindenem. Egyfajta műkincskereskedés, kisebb múzeum-féleségnek mondanám, ahová az emberek nézelődni és vásárolni is betértek. Mindenféle régi tárgyakkal és ékszerekkel kereskedünk. Viszont az utóbbi időben semmi értékes nem került be hozzánk, a magánaukciók is elmaradtak, így jelentős bevétel híján a bezárás fenyegette az üzletet.

A tulajdonos, Thobias Collins, egy kedves öregúr, olyan igazi tudósember, akit épp úgy vonzott a természettudomány, mint a történelem. Sokat tanultam tőle, és rengeteg élményt köszönhettem neki.

Az egyetemi éveim alatt kezdtem bejárni hozzá. Hamar összebarátkoztam az ősz hajú, szemüveges, bottal járó idős bácsikával. Thobias minden műtárgyhoz kapcsolni tudott egy történetet. Amikor nála voltam, gyakran éreztem úgy, mintha újra kisgyerek lennék, és esti meséket hallgatnék, melyek mindig egy elvarázsolt világról szóltak. Rengeteget beszélgettünk, Thobias segített a tanulmányaimban és abban, hogy el tudjak igazodni a műkincskereskedők világában. De számomra ő nem csak egy egyszerű kereskedő. Mindent megmenteni, megőrizni, ez a mottója, és rám ragasztotta ezt a szemléletet. Neki köszönhetően belőlem is megszállott régiségkereskedő és kutató lett. Az egyetem után, ahol művészettörténetet tanultam, Thobias felvett dolgozni, majd megtanított mindenre, amire az iskola nem. Egyébként sem tudtam volna mit kezdeni magammal, így nagyon jól jött, hogy alkalmazott.

Soha nem unatkoztam, a hobbim lett a munkám. Ha nem az üzletben, akkor valamelyik múzeumban vagy könyvtárban töltöttem az időmet. Olvastam, kutattam, tanultam, és amikor valamilyen felfedezést tettem, azonnal rohantam Thobias Collinshoz. Eközben ő sikeres üzleteket kötött a közös szerzeményeinkből. Az eladáshoz jobban értett, így a vevőket ő intézte, míg én a munka szaladgálós részét vállaltam magamra.

Kimondatlanul, de mindketten tudtuk, hogy a bolt megmentésének feladata, hiszen ő túl öreg volt már ahhoz, hogy útnak induljon. Nem várta el tőlem, hogy mindezt megtegyem, de én segíteni akartam. Ha nem hozzák helybe a kincseket, akkor nekünk kell értük menni. Kötelességemnek éreztem, hogy megtegyem Mr. Collinsért, az üzletért, magamért, és nem utolsó sorban a kaland kedvéért.

Rengeteget törtem a fejem, hová lenne érdemes elutazni, ahonnan remélhetőleg nem térek haza üres kézzel. Így lett Pápua Új-Guinea a kiválasztott célpont. Elsősorban nem a régészeti leletek vonzottak, hiszen arra van a legkisebb az esély. A sokszínűség és a felfedezésre váró területek azok, amik érdekessé tették számomra a helyet. Számtalan törzs él ott, különféle nyelvjárással, hagyománnyal, vallással, szokásokkal, melyek mind arra vártak, hogy valaki felfedezze, lejegyezze őket, majd begyűjtse művészeti és tárgyi emlékeit. A gyűjtők szeretik az ismeretlen, szokatlan alkotásokat és kultúrákat. Csak akad ott számunkra is valami…

Ezen nagy reményekkel fogok útnak indulni reggel, és minderről fogalma sincs szegény Mr. Collinsnak. Nem szóltam neki, hogy ne aggódjon, és ne tápláljon hiú reményeket, ha mégsem járnék sikerrel. Ami persze kizárt, de így láttam jobbnak. Ő úgy tudja, figyelmességből hosszabb szabadságot vettem ki, hogy kevesebb kiadása legyen, az én bérem se terhelje a kasszát. Ez részben igaz is.

– Hiányozni fogsz! Cora letette elém az ínycsiklandozó falatokkal megpakolt tányért, megsimogatta a kezem, aztán leült velem szemben.

Ugyanezt mondta Mr. Collins is, amikor elköszöntem tőle. Mintha tudta volna, hogy nem csak sima szabadságra megyek.

– Te is nekem! tértem vissza el-elkalandozó gondolataimból, és mohón nekiestem az ételnek. – De csak egy hónapról van szó, vagy annyi sem. Attól függ, mi mindent sikerül begyűjtenem. Cora, ez isteni! Piszok éhes voltam.

– Egész nap nem ettél, csak az utazást szervezted. Jobb lesz korán lefeküdni, de ahhoz, hogy jól aludjunk, kell egy pohár finom bor közölte a barátnőm, és már ment is kivenni a hűtőből a nemrég bepakolt palackot.

Az este további részében borozgatás közben újra és újra átbeszéltük, mit ne hagyjak itthon, kit hívjak, ha baj van, és Cora ezerszer figyelmeztetett, hogy vigyázzak a férfiakkal, mert biztosan nem láttak még ott ilyen rézvörös hajú tündért, mint én vagyok, és tuti mind rám mozdul majd.

Nos, ettől az egytől nem féltem. Az elmúlt másfél évben férfi nem jött a közelembe, kivéve a szemüveges könyvmolyokat a könyvtárban és az idősödő igazgatókat a múzeumokban. Ilyen helyeken meglehetősen nehéz ismerkedni.

Mindenkinek igazat kellett adnom, aki a férjfogással nyaggatott. Huszonnégy éves létemre két komolyabbnak mondható kapcsolatot leszámítva, csupán néhány alkalmi partnerrel büszkélkedhettem. Pedig a külsőmre nem lehetett panasz, mert ahogy a barátnőm szokta mondani, mindenből a legjobbakkal áldott meg a sors. Vékony voltam, kellően formás, hajam réz árnyalata pedig már gyerekkorom óta különlegesnek számított, habár először csúfoltak miatta. Türkiz szemem apámtól örököltem, ráadásnak buta embernek sem tartottam magam. A pasik mégis elkerültek, vagy talán, ha nem is tudatosan, de én kerültem őket. Mindig akadt valami fontosabb, mint például ezúttal a munkahelyem megmentése. Ha pedig belelovaltam magam egy jelentős projektbe, akkor minden mást ignoráltam.

***

A reggel rohanással indult, ugyanis a tervezettnél fél órával később ébredtem. A telefonom jelzett ugyan, de félálomban kinyomtam, és visszaaludtam. Később a szemem magától kipattant, és rögtön kiugrottam az ágyból, rohantam a fürdőbe zuhanyozni, öltözni. A hajam gyorsan összefogtam, smink nélkül mentem a konyhába kávéért, ahol Corának kiabáltam, hogy keljen fel. Természetesen ő is elaludt. Úgy tűnt a bor megtette hatását.

– Jézusom! Elaludtunk. Te már kész vagy? Főzök neked kávét – hadarta Cora az ajtóból.

– Már intéztem, hagyd. Hozom a táskáimat, te pedig öltözz!

Beszaladtam a bőröndökért a szobámba, kicipeltem őket az előtérbe, majd kisvártatva sietősen kortyolgattam a Cora által kezembe nyomott forró italt.

– Készülődj, mert lekésem a gépet! – sürgettem meg őt is.

Cora nagyot ásított, de két perc alatt felöltözött, és már mindketten a cipőnket húztuk. Ő újra elkezdte felsorolni. mit ne hagyjak itthon.

– Kérlek, ne! – nevettem. – Már mindent elraktam, és kétszer ellenőriztem. Indulhatunk.

Cora sportosan vezetett a New York-i forgalomban, és viszonylag gyorsan kiértünk a repülőtérre. Érzékeny búcsút vettünk egymástól, és megígértem, hogy azonnal telefonálok, amint megérkeztem. A barátnőm mosolyogva integetett a kocsiból, mielőtt csikorgó kerekekkel elindult.

Őrült ez a csaj – gondoltam, és a fejemet csóválva behúztam a táskáimat az épületbe.

Hogy ne legyen olyan megterhelő a hosszú út, ezért először Los Angeles volt a cél, majd másnap Port Moresby, Pápua Új-Guinea fővárosa. Az egyik több, mint öt, a másik pedig tizenkét órás repülőút, úgyhogy bőven lesz időm pihenni.

 ***

Los Angelesben, a repülőtérhez legközelebb eső hotelben szálltam meg. Ki sem mozdultam, a másnapi utazásra koncentráltam. Izgatott voltam, így útikönyvek olvasásával töltöttem az időt, és próbáltam felkészülni arra, ami vár rám. Újra és újra áttanulmányoztam, hogyan jutok a szállodához, és másnap az egyetemhez, ahol az egyik barátom várni fog. Taxival megyek majd, viszont nem szerettem volna, ha becsapnak, és kerülő útvonalon visznek el a célomhoz.

A tizenkét óra nem terhelt meg annyira, mint gondoltam. Igaz, minden tagom sajgott, de egy részét átaludtam, így sokkal gyorsabban eltelt az idő. Taxit is könnyen fogtam, egy fiatal srác volt a sofőröm, aki tört angolsággal megkérdezte hová vigyen, és megjegyezte milyen nehezek a bőröndjeim. Persze, hogy azok, hiszen mindegyikben lapult legalább három-négy könyv.

A srác szerencsére nem trükközött, azonnal a szállodához vitt, majd adott egy névjegyet, hogy hívjam, ha szükségem lenne rá. Miután kipakolta a bőröndjeimet, rögtön ott termett a szállodai londiner, aki a bejelentkezés után segített feljutni a szobámba.

Kinéztem a hetedik emeleti szobám ablakán, hogy megcsodáljam a várost. Mivel a taxiban a térképet bújtam, így semmit sem láttam, pedig Port Moresby gyönyörű, akár a sziget maga. A modern szálloda hatalmas üvegablakai a Korall-tengerre néztek, ahol luxushajók ringatóztak a Fairfax-öbölben. A város fényárban úszott. Minden jólétet és nyugodtságot sugallt, ezért furcsa volt elképzelni, hogy mennyire nem biztonságos kimerészkedni, főleg éjjel. A lopások és gépjármű feltörések meglehetősen gyakorinak számítottak a térségben, a tömegközlekedés pedig katasztrofális, ezért is választottam inkább a taxit. Pápua Új-Guinea turisztikai szempontjából fokozott biztonsági kockázatot rejtő országnak számított, mert egyes részein állandósultak a törzsi és etnikai harcok. Szóval, egyáltalán nem csoda, hogy Cora ennyire aggódott az utazásom miatt.

Leültem az ágyra, és felhívtam őt, hogy megnyugtassam, épségben vagyok. Utána rögtön elnyomott az álom, és ruhástól elszunyókáltam egy rövid időre. Amikor felébredtem, először azt sem tudtam hol vagyok. Kómásan pakoltam ki a táskákból, a szekrénybe akasztottam a nyári ruhákat, a többit pedig szép sorban behajtogattam a polcokra. Kiválasztottam egy világoskék, lenge nyáriruhát, lezuhanyoztam, majd lementem vacsorázni.

A szállodában sok vendég volt, az étteremben majdnem minden asztalnál ültek. Odajött az egyik pincér, és elkísért egy kétszemélyes asztalhoz. Felvette a rendelést, majd elsietett. Igyekeztem olyat rendelni, amit ismertem, nem szerettem volna rögtön az első napon gyomorrontással kezdni, valami „ki tudja miből készült” ételtől, ezért tengeri sügért választottam. A pincér hozta az italomat, és amíg az ételre vártam, a holnapi napot tervezgettem.

Már reggel kilencre az egyetemen szerettem volna lenni, ahol vár Ynigo, a Pápua Új-Guinea Egyetem egyik tanára, aki a túrákat szervezi a törzsekhez, ahonnan – reményeim szerint – sok-sok érdekes műtárgyat gyűjtök be. Ott találkozunk a további résztvevőkkel is.

Az útikönyvek leírásai szerint csak a csoportos utazás a biztonságos az országban. A lakosság mintegy húsz százaléka lakik a városban, a többiek az erdőkben, völgyekben magas oszlopokra épített házakban, vagy különböző növényekből tákolt viskókban. Nyolcszázötven őshonos nyelv, számtalan törzs, vallás és szokás, mely igen veszélyes egy idegen utazónak.

Nem töltöttem sok időt az étteremben. A vacsora elfogyasztása után nyomban a szobámba mentem, bebújtam az ágyba, majd végignyomkodtam a TV csatornákat. Aztán végül mégis inkább egy könyvnél maradtam, de néhány oldal után lecsukódott a szemem.

 

Ayden

– Nem tudok addig várni – közöltem a velem szemben ülő, idegesítő alakkal.

Egy találkozót próbáltam leszervezni az egyik legnagyobb kereskedővel, de nehezebb volt hozzá eljutni, mint gondoltam.

– Higgye el, nem rajtam múlik. Folyamatosan úton van – dőlt hátra, és szemöldökét felvonva úgy nézett rám, mint aki vár valamire.

Hát, persze. Pénz kell neki. Hamarabb is eszembe juthatott volna. Az arcára volt írva a kapzsisága.

– Egy perc – álltam fel, és egy csendes sarokba húzódtam, hogy telefonálhassak.

A bizalmasomat hívtam, és közben tekintetem végigvezettem az asztalok között. Egy fiatal nőn akadt meg a szemem, amint épp az asztalához sétál az egyik pincér kíséretében. Színes borítójú könyveket szorított magához, magas, karcsú alakját egyszerű, kék színű ruha takarta. Hullámos, majdnem derékig érő, vörös haj keretezte szépséges arcát. Miközben a hívást bonyolítottam, végigkövettem őt a tekintetemmel.

– Uram? Itt van még? – kérdezte Silas.

– Persze – feleltem zavarodottan a telefonba. – Csináld, amit mondtam! És siess, mert nem sokáig bírom ki, hogy ne üssem meg ezt a barmot.

Megszakítottam a hívást, és visszanéztem az asztal irányába. A nő az asztalra helyezte a könyveket, kettőt kinyitott, és az italát kortyolva lapozgatta őket. Tetszett a látvány. Szívesen csodáltam volna még, de vissza kellett mennem a kellemetlen partneremhez.

– Már itt is vagyok, elnézést! – ültem vissza a helyemre, és így sajnos háttal lettem az ismeretlen szépségnek.

Kénytelen voltam mindenféle érdektelen témával húzni az időt, amíg végre Silas megérkezett, és átadott egy borítékot, majd távozott.

– Nos, barátom – toltam oda diszkréten a borítékot az ellenszenves beszélgető partneremnek –, tényleg örülnék, ha a napokban össze tudnánk hozni azt a találkozót. Fontos lenne, és ígérem, maguk sem bánják meg, ha üzletet kötnek velem.

A fickó feltűnés nélkül belenézett a borítékba az asztal alatt. Széles vigyor jelent meg a képén, amit legszívesebben azonnal letöröltem volna mondjuk, egy jól irányzott orrbaveréssel.

– Meglátom, mit tehetek – állt fel. – Úgy rémlik, holnap fut be egy hajó, amit személyesen fog ellenőrizni – közölte, és pöffeszkedve elsétált.

Rövid ideig szitkozódtam magamban, amiért pénzt csalt ki tőlem. Sosem bírtam az ilyen alakokat. Kelletlenül emelkedtem fel, és mielőtt távoztam volna, újra megkerestem az előbbi nőt a tekintetemmel, csakhogy már nem ült az asztalnál. Még ez is bosszantott. Szívesen megismerkedtem volna vele.