Sienna
Cora a szobám falának támaszkodott, és karba tett
kézzel, hosszasan nézett.
– Tényleg el
akarsz menni? – kérdezte aggodalommal a hangjában.
– Persze. De
nyugi, nem lesz semmi bajom –
mosolyogtam, miközben a bőröndbe tömködtem a ruháimat.
– Hihetetlen
vagy, Sienna! –
tárta szét a karját, majd elindult a konyha irányába. – Ha te
egyszer a fejedbe veszel valamit…
– Pápua Új-Guinea a lehetőségek tárháza, és nekem
most ezekre a lehetőségekre van szükségem! Muszáj! Te is tudod.
Becipzáraztam a behemót táskát, és Cora után mentem
a konyhába. Ő a legjobb barátnőm, valamint a lakótársam is egyben, és most az
aggódó anya szerepében tetszelgett. Vacsorát készített. Az utolsót, amit együtt
költünk el, mert reggel elutazok egy hónapra egy ismeretlen, vad világba. Már a
gondolat is felvillanyozott.
Cora karcsú alakja kecsesen libbent a sütő és a
hűtőszekrény között. Rövid, fiúsra nyírt sötét haja kiemelte arca kislányos
báját: barna szemeit, fitos orrát és mosolygós száját. Könnyű nyári ruhát
viselt, feltűnő, színes fülbevalókkal. Igazi nő.
– És ha nem
találsz semmi érdekeset? Felesleges veszélynek teszed ki magad. – Képtelen volt leállni. – Nem ismersz
senkit. Ki fog segíteni, ha esetleg bajba kerülsz? – aggodalmaskodott tovább, miközben egy
szép szelet húst pirított a serpenyőben.
Kellemes illatok terjengtek a konyhában. Összefutott
a nyál a számban. A szekrényhez mentem, elővettem a tányérokat és az
evőeszközöket a terítéshez.
– Ugyan már.
Az egyetemen van néhány ismerős, és különben is, manapság mindenki használ
mobiltelefont. Még a bennszülöttek is. Ráadásul nem leszek egyedül, többen
részt vesznek a túrán, és remélem, sok értékes dolgot találunk, ami kihúzná a
Kincstárt a bajból – sóhajtottam, ahogy a szeretett munkahelyem nehéz
helyzetére gondoltam.
Közben megterítettem. Leültem az asztal mellé,
arcomat a két tenyerembe támasztottam, és úgy figyeltem Cora szorgoskodását.
A Kincstár volt a mindenem. Egyfajta
műkincskereskedés, kisebb múzeum-féleségnek mondanám, ahová az emberek
nézelődni és vásárolni is betértek. Mindenféle régi tárgyakkal és ékszerekkel
kereskedünk. Viszont az utóbbi időben semmi értékes nem került be hozzánk, a
magánaukciók is elmaradtak, így jelentős bevétel híján a bezárás fenyegette az
üzletet.
A tulajdonos,
Thobias Collins, egy kedves öregúr, olyan igazi tudósember, akit épp úgy
vonzott a természettudomány, mint a történelem. Sokat tanultam tőle, és
rengeteg élményt köszönhettem neki.
Az egyetemi
éveim alatt kezdtem bejárni hozzá. Hamar összebarátkoztam az ősz hajú,
szemüveges, bottal járó idős bácsikával. Thobias minden műtárgyhoz kapcsolni
tudott egy történetet. Amikor nála voltam, gyakran éreztem úgy, mintha újra
kisgyerek lennék, és esti meséket hallgatnék, melyek mindig egy elvarázsolt
világról szóltak. Rengeteget beszélgettünk, Thobias segített a tanulmányaimban
és abban, hogy el tudjak igazodni a műkincskereskedők világában. De számomra ő
nem csak egy egyszerű kereskedő. Mindent
megmenteni, megőrizni,
ez a mottója, és rám ragasztotta ezt a szemléletet. Neki köszönhetően belőlem
is megszállott régiségkereskedő és kutató lett. Az egyetem után, ahol
művészettörténetet tanultam, Thobias felvett dolgozni, majd megtanított
mindenre, amire az iskola nem. Egyébként sem tudtam volna mit kezdeni magammal,
így nagyon jól jött, hogy alkalmazott.
Soha nem unatkoztam, a hobbim lett a munkám. Ha nem
az üzletben, akkor valamelyik múzeumban vagy könyvtárban töltöttem az időmet.
Olvastam, kutattam, tanultam, és amikor valamilyen felfedezést tettem, azonnal
rohantam Thobias Collinshoz. Eközben ő sikeres üzleteket kötött a közös
szerzeményeinkből. Az eladáshoz jobban értett, így a vevőket ő intézte, míg én
a munka szaladgálós részét vállaltam magamra.
Kimondatlanul, de mindketten tudtuk, hogy a bolt
megmentésének feladata, hiszen ő túl öreg volt már ahhoz, hogy útnak induljon.
Nem várta el tőlem, hogy mindezt megtegyem, de én segíteni akartam. Ha nem
hozzák helybe a kincseket, akkor nekünk kell értük menni. Kötelességemnek
éreztem, hogy megtegyem Mr. Collinsért, az üzletért, magamért, és nem utolsó
sorban a kaland kedvéért.
Rengeteget törtem a fejem, hová lenne érdemes
elutazni, ahonnan remélhetőleg nem térek haza üres kézzel. Így lett Pápua
Új-Guinea a kiválasztott célpont. Elsősorban nem a régészeti leletek vonzottak,
hiszen arra van a legkisebb az esély. A sokszínűség és a felfedezésre váró
területek azok, amik érdekessé tették számomra a helyet. Számtalan törzs él
ott, különféle nyelvjárással, hagyománnyal, vallással, szokásokkal, melyek mind
arra vártak, hogy valaki felfedezze, lejegyezze őket, majd begyűjtse művészeti
és tárgyi emlékeit. A gyűjtők szeretik az ismeretlen, szokatlan alkotásokat és
kultúrákat. Csak akad ott számunkra is valami…
Ezen nagy reményekkel fogok útnak indulni reggel, és
minderről fogalma sincs szegény Mr. Collinsnak. Nem szóltam neki, hogy ne
aggódjon, és ne tápláljon hiú reményeket, ha mégsem járnék sikerrel. Ami persze
kizárt, de így láttam jobbnak. Ő úgy tudja, figyelmességből hosszabb szabadságot
vettem ki, hogy kevesebb kiadása legyen, az én bérem se terhelje a kasszát. Ez
részben igaz is.
– Hiányozni
fogsz! – Cora letette elém az ínycsiklandozó
falatokkal megpakolt tányért, megsimogatta a kezem, aztán leült velem szemben.
Ugyanezt mondta Mr. Collins is, amikor elköszöntem
tőle. Mintha tudta volna, hogy nem csak sima szabadságra megyek.
– Te is
nekem! – tértem vissza el-elkalandozó
gondolataimból, és mohón nekiestem az ételnek. – De csak egy hónapról van szó, vagy annyi sem. Attól
függ, mi mindent sikerül begyűjtenem. Cora, ez isteni! Piszok éhes voltam.
– Egész nap
nem ettél, csak az utazást szervezted. Jobb lesz korán lefeküdni, de ahhoz,
hogy jól aludjunk, kell egy pohár finom bor – közölte a barátnőm, és már ment is kivenni a hűtőből a
nemrég bepakolt palackot.
Az este további részében borozgatás közben újra és
újra átbeszéltük, mit ne hagyjak itthon, kit hívjak, ha baj van, és Cora
ezerszer figyelmeztetett, hogy vigyázzak a férfiakkal, mert biztosan nem láttak
még ott ilyen rézvörös hajú tündért, mint én vagyok, és tuti mind rám mozdul
majd.
Nos, ettől az egytől nem féltem. Az elmúlt másfél
évben férfi nem jött a közelembe, kivéve a szemüveges könyvmolyokat a
könyvtárban és az idősödő igazgatókat a múzeumokban. Ilyen helyeken
meglehetősen nehéz ismerkedni.
Mindenkinek igazat kellett adnom, aki a férjfogással nyaggatott. Huszonnégy éves létemre két komolyabbnak mondható kapcsolatot leszámítva, csupán néhány alkalmi partnerrel büszkélkedhettem. Pedig a külsőmre nem lehetett panasz, mert ahogy a barátnőm szokta mondani, mindenből a legjobbakkal áldott meg a sors. Vékony voltam, kellően formás, hajam réz árnyalata pedig már gyerekkorom óta különlegesnek számított, habár először csúfoltak miatta. Türkiz szemem apámtól örököltem, ráadásnak buta embernek sem tartottam magam. A pasik mégis elkerültek, vagy talán, ha nem is tudatosan, de én kerültem őket. Mindig akadt valami fontosabb, mint például ezúttal a munkahelyem megmentése. Ha pedig belelovaltam magam egy jelentős projektbe, akkor minden mást ignoráltam.
***
A reggel rohanással indult, ugyanis a tervezettnél
fél órával később ébredtem. A telefonom jelzett ugyan, de félálomban kinyomtam,
és visszaaludtam. Később a szemem magától kipattant, és rögtön kiugrottam az
ágyból, rohantam a fürdőbe zuhanyozni, öltözni. A hajam gyorsan összefogtam,
smink nélkül mentem a konyhába kávéért, ahol Corának kiabáltam, hogy keljen
fel. Természetesen ő is elaludt. Úgy tűnt a bor megtette hatását.
– Jézusom! Elaludtunk. Te már kész vagy? Főzök neked
kávét – hadarta Cora az ajtóból.
– Már intéztem, hagyd. Hozom a táskáimat, te pedig
öltözz!
Beszaladtam a bőröndökért a szobámba, kicipeltem
őket az előtérbe, majd kisvártatva sietősen kortyolgattam a Cora által kezembe
nyomott forró italt.
– Készülődj, mert lekésem a gépet! – sürgettem meg
őt is.
Cora nagyot ásított, de két perc alatt felöltözött,
és már mindketten a cipőnket húztuk. Ő újra elkezdte felsorolni. mit ne hagyjak
itthon.
– Kérlek, ne! – nevettem. – Már mindent elraktam, és
kétszer ellenőriztem. Indulhatunk.
Cora sportosan vezetett a New York-i forgalomban, és
viszonylag gyorsan kiértünk a repülőtérre. Érzékeny búcsút vettünk egymástól,
és megígértem, hogy azonnal telefonálok, amint megérkeztem. A barátnőm mosolyogva
integetett a kocsiból, mielőtt csikorgó kerekekkel elindult.
– Őrült ez a csaj – gondoltam, és a fejemet
csóválva behúztam a táskáimat az épületbe.
Hogy ne legyen olyan megterhelő a hosszú út, ezért
először Los Angeles volt a cél, majd másnap Port Moresby, Pápua Új-Guinea
fővárosa. Az egyik több, mint öt, a másik pedig tizenkét órás repülőút, úgyhogy
bőven lesz időm pihenni.
Los Angelesben, a repülőtérhez legközelebb eső
hotelben szálltam meg. Ki sem mozdultam, a másnapi utazásra koncentráltam.
Izgatott voltam, így útikönyvek olvasásával töltöttem az időt, és próbáltam
felkészülni arra, ami vár rám. Újra és újra áttanulmányoztam, hogyan jutok a
szállodához, és másnap az egyetemhez, ahol az egyik barátom várni fog. Taxival
megyek majd, viszont nem szerettem volna, ha becsapnak, és kerülő útvonalon
visznek el a célomhoz.
A tizenkét óra nem terhelt meg annyira, mint
gondoltam. Igaz, minden tagom sajgott, de egy részét átaludtam, így sokkal
gyorsabban eltelt az idő. Taxit is könnyen fogtam, egy fiatal srác volt a sofőröm,
aki tört angolsággal megkérdezte hová vigyen, és megjegyezte milyen nehezek a
bőröndjeim. Persze, hogy azok, hiszen mindegyikben lapult legalább három-négy
könyv.
A srác szerencsére nem trükközött, azonnal a
szállodához vitt, majd adott egy névjegyet, hogy hívjam, ha szükségem lenne rá.
Miután kipakolta a bőröndjeimet, rögtön ott termett a szállodai londiner, aki a
bejelentkezés után segített feljutni a szobámba.
Kinéztem a hetedik emeleti szobám ablakán, hogy
megcsodáljam a várost. Mivel a taxiban a térképet bújtam, így semmit sem láttam,
pedig Port Moresby gyönyörű, akár a sziget maga. A modern szálloda hatalmas
üvegablakai a Korall-tengerre néztek, ahol luxushajók ringatóztak a
Fairfax-öbölben. A város fényárban úszott. Minden jólétet és nyugodtságot
sugallt, ezért furcsa volt elképzelni, hogy mennyire nem biztonságos
kimerészkedni, főleg éjjel. A lopások és gépjármű feltörések meglehetősen
gyakorinak számítottak a térségben, a tömegközlekedés pedig katasztrofális,
ezért is választottam inkább a taxit. Pápua Új-Guinea turisztikai szempontjából
fokozott biztonsági kockázatot rejtő országnak számított, mert egyes részein
állandósultak a törzsi és etnikai harcok. Szóval, egyáltalán nem csoda, hogy
Cora ennyire aggódott az utazásom miatt.
Leültem az ágyra, és felhívtam őt, hogy
megnyugtassam, épségben vagyok. Utána rögtön elnyomott az álom, és ruhástól
elszunyókáltam egy rövid időre. Amikor felébredtem, először azt sem
tudtam hol vagyok. Kómásan pakoltam ki a táskákból, a szekrénybe akasztottam a
nyári ruhákat, a többit pedig szép sorban behajtogattam a polcokra.
Kiválasztottam egy világoskék, lenge nyáriruhát, lezuhanyoztam, majd lementem
vacsorázni.
A szállodában sok vendég volt, az étteremben majdnem
minden asztalnál ültek. Odajött az egyik pincér, és elkísért egy kétszemélyes
asztalhoz. Felvette a rendelést, majd elsietett. Igyekeztem olyat rendelni,
amit ismertem, nem szerettem volna rögtön az első napon gyomorrontással kezdni,
valami „ki tudja miből készült” ételtől, ezért tengeri sügért választottam. A
pincér hozta az italomat, és amíg az ételre vártam, a holnapi napot
tervezgettem.
Már reggel kilencre az egyetemen szerettem volna
lenni, ahol vár Ynigo, a Pápua Új-Guinea Egyetem egyik tanára, aki a túrákat
szervezi a törzsekhez, ahonnan – reményeim szerint – sok-sok érdekes műtárgyat
gyűjtök be. Ott találkozunk a további résztvevőkkel is.
Az útikönyvek leírásai szerint csak a csoportos
utazás a biztonságos az országban. A lakosság mintegy húsz százaléka lakik a
városban, a többiek az erdőkben, völgyekben magas oszlopokra épített házakban,
vagy különböző növényekből tákolt viskókban. Nyolcszázötven őshonos nyelv,
számtalan törzs, vallás és szokás, mely igen veszélyes egy idegen utazónak.
Nem töltöttem sok időt az étteremben. A vacsora
elfogyasztása után nyomban a szobámba mentem, bebújtam az ágyba, majd
végignyomkodtam a TV csatornákat. Aztán végül mégis inkább egy könyvnél
maradtam, de néhány oldal után lecsukódott a szemem.
Ayden
– Nem tudok addig várni – közöltem a velem szemben
ülő, idegesítő alakkal.
Egy találkozót próbáltam leszervezni az egyik
legnagyobb kereskedővel, de nehezebb volt hozzá eljutni, mint gondoltam.
– Higgye el, nem rajtam múlik. Folyamatosan úton van
– dőlt hátra, és szemöldökét felvonva úgy nézett rám, mint aki vár valamire.
Hát, persze.
Pénz kell neki. Hamarabb is eszembe juthatott volna. Az arcára volt írva a
kapzsisága.
– Egy perc – álltam fel, és egy csendes sarokba
húzódtam, hogy telefonálhassak.
A bizalmasomat hívtam, és közben tekintetem
végigvezettem az asztalok között. Egy fiatal nőn akadt meg a szemem, amint épp
az asztalához sétál az egyik pincér kíséretében. Színes borítójú könyveket szorított
magához, magas, karcsú alakját egyszerű, kék színű ruha takarta. Hullámos, majdnem
derékig érő, vörös haj keretezte szépséges arcát. Miközben a hívást
bonyolítottam, végigkövettem őt a tekintetemmel.
– Uram? Itt van még? – kérdezte Silas.
– Persze – feleltem zavarodottan a telefonba. –
Csináld, amit mondtam! És siess, mert nem sokáig bírom ki, hogy ne üssem meg
ezt a barmot.
Megszakítottam a hívást, és visszanéztem az asztal
irányába. A nő az asztalra helyezte a könyveket, kettőt kinyitott, és az italát
kortyolva lapozgatta őket. Tetszett a látvány. Szívesen csodáltam volna még, de
vissza kellett mennem a kellemetlen partneremhez.
– Már itt is vagyok, elnézést! – ültem vissza a
helyemre, és így sajnos háttal lettem az ismeretlen szépségnek.
Kénytelen voltam mindenféle érdektelen témával húzni
az időt, amíg végre Silas megérkezett, és átadott egy borítékot, majd távozott.
– Nos, barátom – toltam oda diszkréten a borítékot
az ellenszenves beszélgető partneremnek –, tényleg örülnék, ha a napokban össze
tudnánk hozni azt a találkozót. Fontos lenne, és ígérem, maguk sem bánják meg,
ha üzletet kötnek velem.
A fickó feltűnés nélkül belenézett a borítékba az
asztal alatt. Széles vigyor jelent meg a képén, amit legszívesebben azonnal
letöröltem volna mondjuk, egy jól irányzott orrbaveréssel.
– Meglátom, mit tehetek – állt fel. – Úgy rémlik,
holnap fut be egy hajó, amit személyesen fog ellenőrizni – közölte, és
pöffeszkedve elsétált.
Rövid ideig szitkozódtam magamban, amiért pénzt csalt ki tőlem. Sosem bírtam az ilyen alakokat. Kelletlenül emelkedtem fel, és mielőtt távoztam volna, újra megkerestem az előbbi nőt a tekintetemmel, csakhogy már nem ült az asztalnál. Még ez is bosszantott. Szívesen megismerkedtem volna vele.
