Te vagy az örökségem - 1. fejezet

Életem első olyan regénye, amiről akkor úgy éreztem, hogy jól írtam meg :) Változatlan formában teszem fel. Úgy, ahogy akkor megírtam és kijavítottam. Ha most újra átolvasnám, biztosan rengeteg dolgon változtatnék, de szeretném, ha a kezdeti írásaim megmaradnának eredeti formájukban.

Bízom benne, így is szeretni fogjátok ezt a kedves, romantikus törénetet :)

1. fejezet: Életek

Dylan

Dylan már megszámolni sem tudta hányadik kézfogáson és részvétnyilvánításon van túl. Kicsit haragudott az anyjára, amiért ennyi embert csődített a birtokra. Jobban szerette volna, ha szerényebb körülmények között vesznek búcsút az apjától. Most kénytelen idegenekkel csevegni és hallgatni, milyen jó ember volt az öreg, mekkora veszteség a halála, mennyire sajnálják, míg a hozzájuk közelebb állók már rögtön arról kérdezgették, hogyan tovább. Az érdekelte őket, mik a tervei, hiszen egy részük az üzleti ügyeik révén érintett volt a jövőbeli döntéseit illetően, és aggódtak. Vagy csak úgy tettek.

Dylan egyáltalán nem értette az aggodalom okát, mert mindegyikük tudta, hogy már évek óta ő vette át az apja helyét a Crawford vállalat élén. Talán még mindig abban a hitben ringatták magukat, hogy az öreg a háttérből irányította a dolgokat, pedig ez nem így volt.

– Rogersék kérik, hogy majd látogassuk meg őket, ha arra járunk. Kedves emberek – karolt belé Carmen.

Dylan a barátnőjére pillantott. Carmen ragyogott. Fényes, fekete ruhája elegánsan feszült hibátlan alakján.

– Valóban azok – felelte a férfi egykedvűen.

– Mi a baj? Ennyire megviselt a temetés? – fordult felé Carmen.

– Inkább ez a sok ember. Anyám sosem tudja hol a határ. Még egy temetésből is képes mulatságot csinálni. Épp csak a zenekar hiányzik – ürítette ki sokadik poharát.

– Ugyan már! Nem haragudhatsz Amandára. Apádnak rengeteg barátja volt, ő pedig senkit sem akart kihagyni. Nézz rá! – mutatott Carmen az asszony felé, aki egy kisebb társaságot tartott szóval. Amanda vörös hajzuhatagával és a vékony testalkatával hátulról úgy nézett ki, mint egy huszonéves. – Biztosan szüksége van arra, hogy kibeszélhesse magából a fájdalmát.

 Erre a megjegyzésre Dylan inkább nem válaszolt. A szüleik között rég elmúlt a szerelem, és már szeretetnek sem volt semmi nyoma. Hosszú ideje csak egymás mellett éltek, és nem együtt. Férje halála sokkal inkább megkönnyebbülés lehetett az anyjának, semmint gyász.

Pedig igazi szerelmi történet volt az övék, amelyről hosszú ideig beszélt mindenki. Amanda szülei nehéz anyagi helyzetbe kerültek, és amikor a lányukat megkérte egy sikeres, ám idősödő üzletember, erőltették, hogy menjen hozzá. Amanda sokáig ellenállt, mert egy másik férfival esett szerelembe, de azt a kapcsolatot senki sem hagyta jóvá, ugyanis Robert nem dúskált az anyagi javakban. Amanda végül kénytelen volt beadni a derekát, és belement az érdekházasságba.

Alig, hogy egybekeltek, Amanda teherbe esett, majd nem sokra rá a gazdag férj elhunyt autóbalesetben. Ezután már semmi akadálya nem volt annak, hogy Robert Crawford újra feltűnjön a színen, és megkérje az állapotos özvegy kezét.

Robert a sajátjaként nevelte Dylant, aki az igazi apjáról szinte semmit sem tudott. A vér szerinti családja azonnal kitagadta őket, amiért Amanda olyan gyorsan újra férjhez ment, így Dylan még az apai nagyszüleit sem ismerhette meg. Helyettük viszont kapott egy remek nevelőapát, akihez – bármilyen is furcsa – sokkal szorosabb szálak fűzték, mint saját anyjához.

Sosem titkolóztak előtte. Dylan az első pillanattól kezdve tudta, hogy ő nem igazi Crawford, habár azt a nevet büszkén viselte.

Apja a rengeteg munkának és kiváló üzleti érzékének köszönhetően gyorsan biztosítani tudta Amanda számára azt a jólétet, amire vágyott, és amit elvártak tőle. Mára az egyik legbefolyásosabb családnak számítottak a régióban, és ahogy Carmen is említette, rengeteg barátjuk, ismerősük és üzletfelük volt.

Dylan már ebben a világban vált felnőtté. Apja mindenre megtanította, és amint befejezte az egyetemet, rögtön komoly felelősséggel ruházta föl. Rábízta a vállalat vezetését, de természetesen ott volt mellette, és fogta a kezét, ha szükségét érezte.

Alig néhány évvel később Robert belátta, hogy fiának nincs szüksége támogatásra, teljesen visszavonult. Még a családi birtokról is elköltöztek egy jóval szerényebb házba a városban, így mindent Dylanre hagytak.

Amanda emiatt is háborgott, mint férje minden egyéb döntése ellen, de kénytelen volt vele tartani. Az sokkal jobban foglalkoztatta, hogy mások mit mondanának, ha különválna a férjétől, mint a hivalkodás. Persze azóta már rájött, hogy a városi létnek is megvoltak a maga előnyei. Ott kedvére kiélhette magamutogató vágyait. Flancos összejövetelek, divatbemutatók, opera, jótékonysági estélyek, átadók, és számtalan más olyan elfoglaltsága akadt, ami a birtokon nem volt meg neki.

– Megyek, kiszellőztetem a fejem, addig figyelnél anyámra? Hátha szüksége lenne valamire – kérdezte Dylan a barátnőjétől, mert úgy érezte nem bír tovább ott maradni.

– Rendben, szívem, menj csak. Majd én szemmel tartok mindent. – Carmen egy puszit adott a szájára, majd rögtön elsietett valakikhez.

Szokatlanul hűvös volt az idő, ezért is nem rendezték a parkban a búcsúztatást, de így Dylan legalább zavartalanul sétálhatott egyet. Szerette a birtokot. A ház túl nagy volt ugyan, főleg, mióta egyedül lakta, de a hozzá tartozó park, a lovarda, a kis halastó, a kerti lak, a több hektáros erdő mind közel álltak a szívéhez. Mindegyikhez kötötte valamilyen emlék.

– Elnézést, uram! – szólt utána rekedt hangján Edgar, a birtok intézője. – Nem akarom megzavarni a sétájában, de az édesanyja valószínűleg megfeledkezett arról, hogy közölje, a nyári lakban szállásolunk-e el vendégeket. Ugyanis akkor gyorsan rendbe hozatom azt is.

– Nem szükséges. Bőven elférünk a házban, és reggel mindenki távozik, úgyhogy ne készüljenek semmivel – felelte Dylan nem túl sok türelemmel a hangjában.

– Értem, uram. Köszönöm – biccentett kimérten a szikár férfi, majd visszament a házba.

Dylan elsétált a tóig, majd leült az egyik padra, és kinyújtóztatta a lábát. Mozdulataira békák serege ugrott ijedten a vízbe, és dugták ki kíváncsian a fejüket, vajon ki zavarta meg a békés sziesztájukat.

Dylan sóhajtott egy nagyot. Máris hiányzott neki az öreg. Mindig jókat beszélgettek, amikor meglátogatták egymást. Annyira egyformán gondolkodtak, senki sem mondta volna meg, hogy nem ő az igazi apja. Ugyanúgy szerettek lovagolni, sakkozni, olvasni és a természetet járni. Számtalan közös kirándulást tettek az erdőben, vagy vívtak nagy kártyacsatákat, természetesen tét nélkül. Persze, mindezeket továbbra is művelheti, csak már nélküle.

Könnyek szöktek a szemébe. Harmincéves, és mindjárt úgy fog sírni, mint egy taknyos kölyök. Talán az ital miatt érzékenyült el ennyire, maga sem tudta. Kedvetlenül állt fel, és ment vissza a házba, mielőtt az anyja utána küldetett volna valakit. Mindig ez a megfelelés. Már gyerekkorában is felnőttként kellett viselkednie, emiatt a barátai túl merevnek és koravénnek tartották. Szép lassan el is maradoztak mellőle.

Ahogy belépett a szalonba, tekintetével Carment kereste. A barátnője épp az egyik szobalánynak adott utasításokat. Mindig határozott volt, és pontosan tudta, mit kell csinálni. Erre született – merengett el Dylan egy pillanatra.

Carmen jó családból származó szülők gyermekeként látta meg a napvilágot, akárcsak ő, és így a vérében volt minden, ami egy ekkora ház vezetéséhez szükséges. Pontosan tudta mit illik és mit nem, kit hová ültessen, milyen ételeket szolgáljanak fel, mikor van teaidő, kivel milyen témákról cseveghet, és hogyan kell a személyzetet irányítani. Dylan már több mint két éve udvarolt neki, és mindenki arra számított, hogy hamarosan megkéri a kezét. Úgy tervezte, hogy a harmadik évfordulójukkor meg is teszi, utána pedig Carmen odaköltözik hozzá a birtokra, ami nem csak azért lesz előnyös, mert mindig láthatja, hanem leveszi majd a válláról a ház vezetésével járó terheket. Persze Edgar értette a dolgát, de számtalanszor várt utasítást tőle, és mindez majd Carmenre hárulhat. A nők jobban értenek az ilyesmihez.

– Merre jártál? – lépett oda hozzá az anyja.

– Sétáltam egyet – vonta meg a vállát zsebre dugott kézzel.

– Ilyenkor? Nem illik elhanyagolni a vendégeket – figyelmeztette, mintha Dylan nem tudná magától is.

Amanda időnként még mindig úgy kezelte, mintha gyerek lenne.

– Ezek a te vendégeid, anya.

– De a te házadban. Egyébként pedig mindkettőnk vendégei és apád barátai. Több figyelmet is fordíthatnál rájuk.

– Nem bájcsevegni jöttek, hanem búcsúztatásra. Ha egy kis tisztelet lenne bennük, már rég hazamentek volna – felelte ingerülten.

Amanda felháborodva meredt rá. Dylan már előre tudta mit fog mondani.

– Olyan vagy, mint az apád. – Azzal sarkon fordult, és keresett más beszélgetőpartnert magának.

Dylan csak a fejét ingatta, majd leemelt egy újabb italt az egyik tálcáról, és elvegyült az emberek között.

Liana

Liana elmélyülten olvasta a regényt, amelybe tegnap kezdett bele. Ebédidő volt, de nem különösebben érzett éhséget, így inkább bent maradt az üzletben, és elterült a hintaszékben, ami valójában csak díszletként szolgált az anyjától örökölt virágboltban.

Imádta ezt. Virágillat, színek kavalkádja, kényelmes szék, jó könyv, épp csak a madárcsicsergés hiányzott. Egész álló nap tudott volna így ücsörögni, de dolga volt. Ajkát lebiggyesztve csukta be a könyvet, és ment be a raktárba, hogy valamiféle rendet varázsoljon benne.

Hogy csinálhattam ekkora felfordulást? – kérdezte saját magától, pedig pontosan tudta a választ.

Szétszórt volt, és állandóan keresett valamit, ilyenkor pedig mindig halomra dobálta a holmikat, amit aztán úgy is hagyott. Na, nem azért, mert ennyire rendetlen lett volna, hanem mert állandóan késésben volt. Már rég fel kellett volna vennie valakit, hogy ne egyedül vigye a boltot, de nem tehette meg. Mióta anyja meghalt, egyedül fizette a bérelt lakásukat. A virágüzletnek is voltak költségei, valamint minden hónapban félre is tett, mert nagy terveket szövögetett. Egyetemre szeretett volna menni, hogy végre diplomát szerezzen, és komoly állást vállalhasson, mert tisztában volt azzal, a bolt bevétele csak az éhenhalástól menti meg. Azt még nem döntötte el, milyen szakot válasszon, csak azt tudta, hogy kertészettel lesz kapcsolatos.

Nem jutott pénz a tandíjra, amiért Liana soha nem is haragudott az anyjára. Megértette, hiszen egyedül nevelte őt. Már az is csoda, hogy önerőből meg tudta nyitni ezt a kis üzletet, és normálisan élhettek. Amikor Liana végzett a középiskolában, azonnal beállt mellé dolgozni. Anyját tehermentesítette ugyan, de a bevételük nem lett több, így mellette takarítást is vállalt az egyik iskolában.

Alig járt el valahová, és nem maradtak barátai. A korábbi iskolatársai mind elmentek főiskolára vagy egyetemre, néhányan közülük végleg el is költöztek a kisvárosból, ahol éltek. Fiúja is mindössze három akadt, ám egyik sem tartott ki túl hosszú ideig, mert megunták, hogy soha nem ért rá. Szinte észrevétlenül repült az idő, és már két éve, hogy magára maradt. Huszonkét éves, és a virágüzleten kívül semmit sem mondhatott a magáénak. Bár ez nem teljesen igaz, mert volt egy macskája és egy vén tragacsa, amivel az árut szokta beszerezni.

– Hahó, van itt valaki? – kiabált be Gina, a szomszéd könyvesboltban dolgozó lány.

– A raktárban vagyok, gyere csak! – kiáltott vissza neki Liana.

Gina megállt az ajtóban.

– Hoztam egy kis sütit, mert gondoltam ma sem mégy el ebédelni – emelte meg a kezében az apró csomagot.

– Milyen figyelmes vagy! Imádlak! – ölelte át Liana a lányt, akivel már egész jól összebarátkoztak.

Elvette tőle az édességet, majd rögtön ki is bontotta, és kezébe vett egy szelet tortát. Kimentek a pulthoz.

– Na, hogy tetszik? – bökött fejével Gina a regény felé.

– Brutál izgi. Alig tudom letenni, de el ne mondd, hogy mi lesz a vége, mert akkor soha többé nem állok szóba veled! – emelte meg Liana fenyegetően a mutatóujját.

– Képzeld, ma megint itt volt – pattant fel a pultra a vendége.

– Kicsoda? Az a pasi, akiről a múltkor beszéltél?

– Igen – bólogatott Gina izgatottan. – Úgy tett, mint aki hosszan válogat, de közben végig engem stírölt.

Gina talán még annyira sem járt el sehová, mint ő. Igazi kis könyvmoly volt, ráadásul hatalmas szemüveget viselt, és a haját is mindig szigorú kontyban hordta.

– És? Beszélgettetek? – lesett rá érdeklődve.

– Igen. Megkérdezte, hogy merre vannak az útikönyvek, én pedig megmutattam neki.

Liana nem tudta visszatartani a kitörni készülő nevetését.

– Ha így haladtok, tíz év múlva randira is elhív.

Gina durcásan vonta meg a vállát.

– Én legalább ismerkedek, nem úgy, mint te.

– Hát, ha ezt ismerkedésnek lehet mondani, akkor valószínűleg igazad van – libbent oda Liana a bejárathoz, és megfordította a zárva táblát.

Gina is lekászálódott a pultról.

– Akkor kezdődjön a délutáni műszak – sóhajtotta.

– Ne panaszkodj, te csak olvasgatsz!

– Mintha te nem azt csinálnád a helyemben. Sőt! Most is azt csinálod. – A barátnője becsukta maga után az ajtót.

De bizony, hogy azt csinálná. Egész nap csak olvasna. Meg zenét hallgatna. Meg virágokat nevelne. Meg lovagolna is. Talán még a festést is kipróbálná. Álmodozott. Azt az egyet nem vehette el tőle senki.

Miután bezárt, beült az öreg furgonba, és egyenesen haza hajtott. Kivette a postaládából a leveleit, majd ahogy belépett, rögtön a macskájába botlott.

– Azt ne mondd, hogy megettél mindent, amit itt hagytam neked! – korholta meg a nyivákoló állatot.

Ledobta a postát az asztalra, az ölébe vette a szürke kandúrt, és megállt vele a tükör előtt.

– Nézz magadra, Brunó! Láttál te már ilyen kövér macskát? Ugye, hogy nem? – kérdezte tőle, majd maga felé fordította az állatot. – Tudd meg, hogy lusta vagy, és ha így folytatod, még a tányérodig sem bírsz majd elvánszorogni.

A macska csak bambán pislogott, majd újra nyávogott egyet.

– Jól van, de holnaptól diétára foglak – adta meg magát Liana, majd félig öntötte a macskája tálját.

Ledobta a cipőjét, és kezébe vette a leveleit.

– Számla, ez is számla, reklám, számla, ez meg mi a fene? – akadt el az egyiknél. – Bell ügyvédi iroda. Mit akar tőlem egy ügyvéd?

Feltépte, és gyorsan átfutotta a rövid írást.

– Hagyatéki tárgyalás? Milyen hagyatéki tárgyalás? – töprengett.

A levélben arra kérték, hogy holnapután jelenjen meg egy bizonyos Robert Crawford hagyatéki tárgyalásán, ráadásul a világvégén, ami jó fél napos autóutat jelentett számára.

– Ez biztos valami tévedés lehet. – Leült, és még egyszer átolvasta a levet.

Egyértelműen neki címezték, de ez semmit sem jelentett. Úgy döntött, másnap majd felhívja őket, és tisztázza a félreértést.

Reggel nyitás után az első dolga volt, hogy telefonáljon. A levélben megadott számot tárcsázta, és rögtön egy kedves női hang szólt bele:

– Bell ügyvédi iroda. Miben segíthetek?

– Liana Foster vagyok. Tegnap kaptam önöktől egy értesítést – kezdte.

– Igen, üdvözlöm, miss Foster – köszöntette barátságosan a nő. – Ezek szerint megkapta a levelünket. Holnap várjuk az irodánkban. Vagy esetleg nem tud eljönni, azért telefonált?

Liana egészen megdöbbent.

– Ez nem valami tévedés? Biztos, hogy rám gondoltak? Ugyanis nekem fogalmam sincs arról, hogy ki az a Robert hogyishívják… – maga elé emelte a levelet – Crawford.

– Nem tévedés. Ön is az egyik hozzátartozója, így örököse is az elhunytnak, ezért kapta az értesítést.

Hozzátartozója? Az ő családjában nincs Crawford. Az anyja Martin, az apja pedig – akit soha nem ismert – Foster.

– Esetleg segítene abban, hogy milyen rokonságban vagyok vele? – kérdezősködött tovább.

– Nos, erről az ügyvédúr tudna felvilágosítást adni, de még nincs bent. Viszont, ha holnap eljön, akkor mindenről tájékoztatni fogja önt, miss Foster.

– Rendben. Köszönöm a segítségét, viszlát! – tette le Liana elképedve a telefont.

Muszáj lesz elmennie, hogy a végére járjon ennek az egésznek. Talán valami elfeledett nagybácsi? Vagy egészen távoli rokon, akinek nem volt családja? Lehet, hogy örökölt némi pénzt? De az is lehet, hogy csak adósságot. Hamarosan kiderül.

A történet fejezetei nem egyszerre kerülnek feltöltésre.

2. fejezet

3. fejezet

4. fejezet

5. fejezet

6. fejezet

7. fejezet

8. fejezet

9. fejezet

10. fejezet

11. fejezet

12. fejezet

13. fejezet

14. fejezet

15. fejezet

16. fejezet

17. fejezet

18. fejezet

19. fejezet

20. fejezet

21. fejezet

22. fejezet

23. fejezet

24. fejezet

25. fejezet

26. fejezet

27 fejezet

28. fejezet

29. fejezet

Szollár Bence - A fogtündér

 

Szollár Bence: 

A FOGTÜNDÉR

– Ideje lefeküdni, Stevie.

Carol gyöngéden betakarta kisfiát, aztán puszit nyomott az arcára.

– Szép álmokat, kisfiam. – A nő mosolyogva simogatta Stevie fejét. Világoskék pizsamában és szürke fürdőpapucsban ült az ágy szélén, göndör fekete haja szétterült az űrhajókkal és csillagokkal díszített takarón, ahogy a fia fölé hajolt. Stevie kék szemű, szőke hajú gyerek volt. Egészen a nyakáig betakarózott, és nyughatatlan ficánkolással igyekezett kényelmesen elhelyezkedni.

– Olvasol nekem mesét, anya? – érdeklődött a kisfiú.

– Sajnálom, Stevie, de nagyon fáradt vagyok. – Carol látványosan ásított egyet. – Tudod, van valami, ami mostanában teljesen kimerít. Apa és én majd eláruljuk neked, mi az. – Carol rámosolygott a gyermekére. – Holnap lesz mese, megígérem.

– De anya – makacskodott Stevie –, tudod, hogy esti mese nélkül nem bírok elaludni.

– Már így is későre jár. Túl sokáig pancsoltál a kádban, nem gondolod? – A nő pajkosan megérintette a fiú orra hegyét a mutatóujjával. – Legközelebb időben bújj ágyba, ha mesét szeretnél!

Stevie lebiggyesztette a száját.

– Viszont, hogy hamarabb el tudj aludni, odaadom neked Vigyor uraságot, mit szólsz? – Carol felállt az ágyról, és a könyvespolchoz lépett. Keze a sorba rendezett, tarka mesekönyvek és plüssfigurák között matatott. – Hm, sehol nem találom Vigyor uraságot. – A nő az ágy felé nézett. – Hová raktad, Stevie?

A kisfiú kidugta egyik kezét a takaró alól, és a szoba túlsó falánál álló szekrényre mutatott.

– Miért zártad be oda Vigyor uraságot? – érdeklődött Carol, és tettetett mérgelődéssel karba fonta a kezét. – Szegény kis bohóc fél a sötétben, nem tudtad?

– Nem én voltam – felelte Stevie halkan.

– Hát akkor kicsoda?

A fiú komor arccal válaszolt:

– A fogtündér.

Carol meg sem lepődött.

– Szóval, megint a fogtündér – sóhajtott. – Jól van, ezúttal mivel ijesztett meg?

– Tudja, hogy szeretem Vigyor uraságot – mondta Stevie, őszinte félelemmel a hangjában. – Magával vitte a szekrénybe, hogy becsalogasson oda, de én túljártam az eszén. Becsuktam a szekrény ajtaját, és soha, de soha nem nyitom ki többé!

– Hiszen ott vannak a ruháid! – nevetett Carol, és a szekrény felé indult. – Előbb, vagy utóbb, úgyis ki kell nyitnod.

– Mit csinálsz, anya? – rémüldözött Stevie.

– Visszaszerzem neked a bohócodat.

– Ne nyisd ki a szekrényt! – kiáltott a fiú.

Carol megtorpant, és döbbenten a fiára nézett.

– Stevie, semmi okod, hogy kiabálj!

– Ne nyisd ki! – ismételte a kisfiú. Szeme elkerekedett a rémülettől, vékony hangja a pániktól még élesebbé vált. – Ne nyisd ki! Ne nyisd ki!

Carol odaért a szekrényhez. Ujjai ráfonódtak az ajtók fából készült gombjaira.

– Ha kinyitom, te is meglátod, hogy semmiféle tündér nem lakik a szekrényedben.

– Anya, ne!

Carol széttárta a szekrényajtókat. A fogason lógó ruhák között rábukkant Vigyor uraságra. A bohócra emlékeztető rongybaba széles mosollyal nézett vissza a nőre. Carol felkapta, és Stevie felé fordult.

– Látod? Vigyor uraságon kívül egy teremtett lélek sincs odabent.

Stevie kitakarózva, zihálva ült az ágyon. Sötétkék pizsamáját csatakosra áztatta a verejték. A tekintetében tükröződő zsigeri félelemtől Carolt kirázta a hideg.

– Jól érzed magad, kisfiam?

– Kiengedted – lihegte Stevie. – Kiengedted a tündért, anya.

– Kezdesz túlzásba esni, Stevie. – Carol felrakta Vigyor uraságot a többi játék mellé. – Más gyerek is fél a fogtündértől, de ilyen hisztit szerintem még senki nem rendezett, mint te.

– Ott van! – A kisfiú az egyik sötét sarokra szegezte mutatóujját.

Carol odanézett, és megvonta a vállát.

– Nincs ott semmi. Csak a túlságosan is élénk fantáziád miatt látod.

Stevie hirtelen anyja mögé mutatott.

– Most ott áll mögötted! – sikoltotta.

– Stevie, nagyon fáradt vagyok ehhez! – Carol türelmetlenül masszírozni kezdte a halántékát, közben elindult az ágy felé. – Kérlek, hagyd abba, mert ennek az lesz a vége, hogy egész éjjel egy szemhunyásnyit sem alszol.

Stevie ujja hirtelen a plafon irányába szegeződött.

– Felmászott oda! – nyögte a fiú. – Rám fog ugrani. Meg akarja enni a fogaimat, anya!

Carol megtorpant az ágy végében, és felemelte a hangját:

– Ilyen butaságot még nem hallottam! Fejezd be, és aludj végre! Nem akaro…

Ekkor valami az ágyra pottyant odafentről. Carol hirtelen fel sem fogta, mit lát. Egy másodperccel később viszont már kapcsolt az agya.

Egy tejfog hevert a takarón, vérrel keveredett nyálban úszva.

Carol eltátotta a száját, és felnézett.

A plafonon egy csupasz, csontsovány nő gubbasztott. Bőre nyálkától csillogott, ritkás haja csomókba ragadva csüngött lefelé. Karmos keze a plafont karistolta. A szeme hiányzott, Carol csupán a szélesre tátott, éjfekete száját látta, amiből véres tejfogak hullottak ki. A teremtmény túlvilági, fülsértő visítást hallatott, majd rávetette magát Carolra.

A nő sikított, ösztönösen védekezve a feje köré fonta karját. A rázuhanó test súlyától hanyatt esett, beverte a tarkóját a kemény, lakkozott padlóba.

Forgott vele a világ. Tompán hallotta gyermekének sikoltozását. Marcangolás gyomorforgató hangja. Még több sikoly…

Amikor végre magához tért, Carol a könyökére támaszkodva, fájdalmas nyögések közepette ülő helyzetbe tornázta magát. A látványtól, ami az ágyra pillantva fogadta őt, sikoltozásban tört ki.

Stevie szétvetett végtagokkal, mozdulatlanul feküdt a gyűrött takarón. Üvegessé vált szeme a plafont bámulta, szétfeszített állkapcsa groteszk pózba torzult. Patakokban folyt a vér csupasz ínyéből, és Carol elborzadva látta, hogy fiának valamennyi tejfoga eltűnt.

– Stevie, ne! – üvöltötte sírva a nő. – Stevie!

A szörnyeteg az ágy mellett ácsorgott. Mohón tömte a szájába Stevie kitépett fogait, amikor felfigyelt Carol kétségbeesett hangjára.

A fogtündér lassan odasétált a kővé dermedt, sokkos állapotba került nőhöz. Vigyorogva leguggolt mellé, karmos ujjával Carol hasa felé bökött.

– Ha eljön az idő – szólt a rémség reszelős, hátborzongató hangja –, visszatérek az ő fogaiért is…

Szollár Bence - Mentőautó

 

Szollár Bence:

MENTŐAUTÓ

– Központ, itt a 131-es. – Eric gyors, de gyakorlatias hangon beszélt a CB-rádióba. Egyik kezével a kormányt markolta, másikkal az adó-vevőt. Az általa vezetett mentőautó kék-piros megkülönböztető jelzése és szirénázása belehasított a New York-i forgalom zajába. – Utcai lövöldözés, a sérült válságos állapotban van. Tíz perc múlva megérkezünk a kórházba. Készítsék elő a műtőt!

Eric lerakta az adó-vevőt, majd belenézett a visszapillantó tükörbe.

– Mi a helyzet hátul?

Társa, Adam gumikesztyűs keze villámgyorsan dolgozott; oxigénmaszkot tett a sérültre, infúzióra kötötte, majd szorítókötéssel látta el. Adam felnézett a monitorra, melyen betegük életjeleit követhette nyomon.

– Két lövés a mellkasba – közölte Adam. – Rengeteg vért vesztett, a vérnyomása zuhan. Húzz bele, Eric!

– Azon vagyok, haver!

A hordágyon egy afro-amerikai, húszas évei elején járó férfi feküdt, csukott szemmel, véráztatta inge kettészakadva.

A forgalom engedelmesen utat engedett a mentőnek, de Eric még így is kénytelen volt pár autót kikerülni.

– Húzzatok már odébb! – kiabált a szélvédőn keresztül.

A CB-rádióból egy női hang szólt ki:

– 131-es, itt a Központ.

Eric felkapta az adó-vevőt.

– Hallgatom!

– Tudunk valamit az áldozatról? – érdeklődött a diszpécser. – Utána szeretnénk nézni a nyilvántartásban.

– Egy pillanat. – Eric hátra pillantott. – Vannak nála iratok?

Adam véres kesztyűjével tapogatni kezdte a srác nadrágzsebeit. Néhány pillanat múlva rábukkant egy pénztárcára. Kinyitotta, és előhalászta a sérült személyi igazolványát.

– A neve Isaac Baker – mondta Adam, Eric pedig elismételte a nevet a diszpécsernek. – Brooklynban lakik, huszonkét éves.

– Rendben 131-es – nyugtázta a hölgy.

Miközben átszelték a várost, egy éjfekete SUV szegődött a nyomukba, és óvatosan megközelítette a mentőautót.

Adam félrerakta a tárcát, majd egy fecskendőt szedett elő egy fiókból. Ekkor telefoncsörgés hallatszott az áldozat egyik ki nem ürített zsebéből.

– Felvegyem? – kérdezte Adam bizonytalanul.

– Naná, haver! Lehet, hogy az egyik rokona, vagy barátja. Muszáj megtudniuk, mi történt szegénnyel.

Adam benyúlt a zsebbe, tapogatózó ujjai rábukkantak a mobilra – és még valamire.

– Mi a fasz?

A telefonnal együtt egy forgótáras, rövid csövű revolver is előkerült. Adam döbbent arccal meredt egyik kezében a pisztolyra, a másikban a kitartóan csengő mobilra.

– Nem tetszik ez nekem, Eric.

A sofőr hátrafordult.

– Baszki, haver, az egy stukker?

– Ki lehet a srác? Valami bűnöző?

– Nem mindegy? – vonta meg Eric a vállát. – Nekünk csak be kell őt vinnünk a kórházba, és ennyi. Felvennéd végre?

Adam a telefon kijelzőjére nézett.

– Ismeretlen szám.

– Ha nem veszed fel, soha nem derül ki, hogy ki az.

– Nem tudom, mi legyen.

A csengőhang megszűnt, majd egy másodperccel később ismét felharsant.

– Bárki is keresi, rohadt fontos neki a kölyök – állapította meg Eric.

Adam szeme ide-oda forgott. A halántékán kidagadt egy ér.

– Itt bűzlik valami, Eric.

Végül fogadta a hívást. A mobilt a füléhez szorította.

– Igen?

Kisvártatva egy mély, érdes hang szólalt meg a vonal túlsó végén:

– Életben van?

– Kivel beszélek?

– Életben van? – ismételte türelmetlenül a hívó.

– Ön a hozzátartozója?

– Válaszolj, vagy meghalsz, baszd meg!

Eric kíváncsian hátrafordult.

– Ki az, Adam?

Adam légzése felgyorsult. Szíve vad ütemben kalapált.

– I-igen, még él.

Ekkor megszakadt a vonal. Adam lassan leeresztette a mobilt. Eric majd’ megőrült a kíváncsiságtól.

– Áruld már el, hogy ki kereste, haver!

A fekete SUV a mentőautó mellé sorolt. Eric oldalra nézett. Látta, hogy leereszkedik a terepjáró anyósülés felőli ablaka, és egy öltönyös, körszakállas férfi hajol ki a járműből – egy AK-47-es gépkarabélyt szorongatva.

– Bassza meg!

Az öltönyös tüzelt. A lövedékek szétszaggatták a mentő oldalát. Odabent fémes csattanások és szikrák záporoztak. Adam a hordágy mellé guggolt, kezével az arcát védte.

A golyózápor csak akkor szűnt meg, amikor a körszakállas tárat cserélt.

– Taposs bele! – kiáltott Adam.

A mentőautó meglódult, szlalomozva az úton haladó autók között. Eric kétségbeesetten forgatta jobbra-balra a kormányt. A terepjáró kitartóan követte őket.

– Mi a picsa történik?

Eric az adó-vevő után kapott.

– Központ, itt a 131-es! Tüzet nyitottak ránk! – üvöltötte a rádióba. – Segítséget kérünk!

– Itt a Központ – érkezett a válasz. – Értesítem a legközelebbi járőröket.

A SUV-ból kihajoló férfi célba vette a mentőt, és az egész tárat a jármű hátuljába eresztette. A két hátsó ajtó darabokra szakadt, a lövedékek keresztülsüvítettek a mentőautón, és a szélvédőbe fúródtak.

Eric behúzta a nyakát. A szélvédő apró szilánkokra robbant.

– Félre! Félre! – kiáltotta az előtte döcögő kocsinak.

Eric félrerántotta a kormányt. A mentő lökhárítójának bal sarka nekicsapódott az autónak. Az ütközéstől Eric elvesztette uralmát a jármű felett, és összeütközött a mellette lévő kocsival.

Adamre orvosi eszközök potyogtak. Az infúzió leesett az állványról, és kizuhant az útra. Isaac teste tehetetlenül ingadozott a hullámvasút-szerű menekülés közben.

– 131-es, itt a Központ – szűrődött ki a rádióból a női diszpécser hangja. – Attól tartok, komoly bajban vannak.

– Nahát, nem mondja! – Eric pont akkor húzta le a fejét a záporozó golyók elől.

– Utánajártunk Isaac Bakernek – közölte a hölgy tárgyilagosan. – A fiatalember koronatanú egy közismert maffiafőnök elleni büntetőeljárásban.

– Hogy mi van? Ezek szerint, gengszterek üldöznek minket?

– Nyugalom, már a közelben jár egy egység.

Ekkor feltűnt két szirénázó rendőrautó a szemközti sávban. A lövöldöző visszahajolt a SUV-ba, majd kisvártatva ismét felbukkant, ezúttal egy aknavetővel a kezében. Célba vette az egyik járőrkocsit, és lőtt. Az akna talált, a rendőrségi jármű felrobbant, tűzbe borítva a közelben lévő autókat.

Eric eltakarta a szemét. Lángcsóvák csaptak a magasba, füst és forróság terítette be az utcát.

– Mint egy kibaszott háborús övezet!

– Tűnjünk innen! – kiabált a padlón gubbasztó Adam.

Eric belelépett a gázpedálba, a mentő motorja felpörgött, és kilőtt a bedugult forgalomból. Kacsázva kerülgette az úton szanaszét álldogáló kocsikat.

A fekete terepjáró szorosan a nyomukban maradt.

– Még mindig üldöznek! – rémüldözött Adam.

– A kórház két saroknyira van! Nemsokára odaérünk, tarts ki!

A SUV meglódult, és taszított egyet a mentőn. A bent lévők előre zuhantak a lendülettől. Újabb csattanás, ahogy a terepjáró ismét beléjük ütközött, majd felharsant a Kalasnyikov.

– Vissza kell lőnöd rájuk, Adam!

– Mi? – Adam a kezében szorongatott revolverre nézett riadtan. – Én még soha nem lőttem!

– Hát, most itt az ideje, haver!

Adam szitkozódva a SUV-ra fogta a pisztolyt. Bizonytalanul ingadozó kezében elsült a fegyver, a lövedék messze elkerülte a terepjárót. Adam hanyatt vágódott a visszaütéstől.

– Tartsd erősebben azt a rohadt pisztolyt! – üvöltött hátra Eric. – Két kézzel!

– Vigyázz! – kiáltott Adam.

Eric elszörnyedve látta, hogy egy kereszteződéshez értek, és egy kamion tart feléjük. Elkapta a kormányt, a mentő megpördült a kereszteződésben, a kamion pedig dudálva, csikorgó gumikkal, nekik ütközött.

Métereken át maga előtt tolta a mentőautót. Amikor végre megállt, Eric gázt adott, és elhajtott.

Adam megrázta a fejét, hogy magához térjen, majd kinézett az útra. Megkönnyebbült sóhajjal nyugtázta, hogy a SUV a kamion mögött rekedt.

– Azt hiszem – mondta reszketeg hangon –, azt hiszem, sikerült lerázni őket.

Eric fejéből vér szivárgott. A sebre szorította a tenyerét, közben fájdalmasan felszisszent.

– Ez rohadtul durva volt, haver!

Bekanyarodtak egy szűk utcába, áthajtottak rajta, mire szemük elé tárult a kórház parkolója.

– Itt vagyunk, Adam! Sikerült!

– Hála az égnek!

Eric örömében a kormánykereket csapkodta.

– Túléltük! Túléltük!

Akna csapódott az úttestbe, közvetlenül mellettük. Aszfaltdarabok és lángcsóvák záporoztak mindenfelé. A mentő felborult, többször megpördült a levegőben, majd csörömpölve földet ért, a jobb oldalán landolva. Alkatrészek szóródtak szanaszét, porfelhő kavargott a robbanást követően.

A fekete SUV lassan lefékezett a füstölgő roncs közelében. Kiszállt belőle az öltönyös férfi, és az AK-47-essel a kezében, elindult a mentőautó felé.

– Isaac, Isaac – ingatta a fejét a gengszter. – Rossz fiúcska voltál, ugye?

A roncs mellé érve megtorpant. Benézett a mentőbe, és elvigyorodott.

Isaac és Adam összegubancolódva feküdt a rohamkocsi oldalához préselve. Testüket elborították a műszerek, papírok és orvosi felszerelések.

– Így túl könnyű. – A gengszter kibiztosította a gépkarabélyt. – Két legyet egy csapásra.

A Kalasnyikov csöve az öntudatlanul heverő testekre célzott.

A férfi ujja ráfeszült a ravaszra.

Adam gyors mozdulattal felült, két kézzel tartva a revolvert, és lőtt.

A gengszter meglepetten felhördült, ahogy a lövedék a mellkasába fúródott. Szétvetett végtagokkal elterült az úton. A gépfegyver kifordult a kezéből.

Ezt látva a SUV sofőrje csikorgó kerekekkel elhajtott.

Adam eldobta a pisztolyt, és ellenőrizte Isaac pulzusát; a fiatal férfi még életben volt. Tenyerével rácsapott a vezetőfülkét a hátsó tértől elválasztó falra.

– Eric! Egyben vagy?

Társának erőtlen, ám biztató nyöszörgése jobb kedvre derítette Adamet. Négykézláb mászva kikászálódott a mentőautóból. Amikor kijutott, elgyötört arcot vágva kinyújtóztatta testét. Homloka vérzett, jobb karja is megsérült, de kutya baja.

A kórház irányából szirénázás ütötte meg a fülét. Odanézett. Három mentőautó közeledett szélsebesen feléjük. Integetett nekik.

A segítség már közel járt.

Szollár Bence: A boszorkány jele

 

Szollár Bence:

A BOSZORKÁNY JELE

Licoya, Connecticut

– Az eltűnt személy neve Peter Murphy.

Egyenruhás rendőrök és láthatósági mellényt viselő civilek sorakoztak a főutat az erdőtől elválasztó füves területen. Néhányan kutyákat is hoztak magukkal. Az út mellett féltucat rendőrautó és a helyi televízió furgonja parkolt. A szitáló eső, valamint az egyre sűrűbben kavargó köd misztikus félhomályba borította az erdőt.

– Tizenegy éves – folytatta dörgő hangján az öreg seriff. – Utoljára ennek az átkozott rengetegnek a közelében látták – bökött hüvelykujjával a fák irányába –, így okunk van feltételezni, hogy Peter valahol az erdőben kolbászol. Eltűnése idején piros baseball sapkát, fehér pólót és világoskék farmernadrágot viselt.

A seriff hátat fordított az embereknek, tekintetét a vészjósló árnyakként meredező fákra tapasztotta.

– Rendben, kezdhetjük! Alkossanak láncot, egymástól öt méter távolságot tartva! Csipkedjék magukat, mert hamar besötétedik az évnek ebben a szakában!

A tömeg szó nélkül láncba rendeződött. A kutyák idegesen csaholtak.

– Nagyon fontos – tette hozzá a seriff –, ha bármit, ismétlem, bármit találnak, ott nyomban álljanak meg, és emeljék a magasba a jobb karjukat! – Szemléltetésként az öreg meglendítette a jobb karját. – Ha nincs kérdés, akkor induljunk, és találjuk meg mihamarabb a kiskölyköt!

***

– Ez egy nagyon rossz ötlet, Roy!

Aidennek egyáltalán nem volt ínyére, hogy éjszaka botorkáljon a Licoya melletti erdőségben, még annak ellenére sem, hogy rendőr volt, és ott lógott a csípőjén a szolgálati fegyvere.

Idősebb társa, Roy határozott lépésekkel haladt az ösvényen. Karimás kalapot és bundás, sötétbarna kabátot viseltek, zseblámpáik fénye szédítő táncot lejtett az erdőre telepedett feketeségben. Körülöttük baglyok huhogtak, a göcsörtös fák törzsei között pedig természetfeletti köd úszott.

– Miért nem maradtunk a csapattal? – kérdezte Aiden.

– Mert rossz helyen keresték a kölyköt – érkezett a válasz Roy részéről.

– Tényleg? – A fiatalabb rendőr gúnyos kacagást hallatott. – Persze, te már csak tudod, hol bukkanhatunk a fiúra, igaz?

– Remélem, hogy tévedek.

Aiden megtorpant.

– Mi a fenéről beszélsz, Roy? – Csípőre tette a kezét, és ingerülten így folytatta: – Késő éjszaka van! Elváltunk a többiektől, valószínűleg el is tévedtünk, te meg jössz itt nekem a sejtelmes szövegeléseddel?

Roy is megállt. Sóhajtott, aztán társa felé fordult.

– Még új vagy itt, Aiden, ezért nem tudhatod.

– Micsodát, öreg?

Roy nem válaszolt azonnal.

– Negyven évvel ezelőtt az öcsémnek is nyoma veszett ebben az erdőben.

Megfagyott köztük a levegő. Aiden mondani akart valamit, de Roy közbevágott:

– Még csak kamasz voltam akkoriban. Emlékszem, anyámmal és a rokonokkal tűvé tettük a rengeteget a testvérem után. Napokig, sőt, hetekig kerestük őt, de hiába. Aztán anyám, aki ekkorra már teljesen eszét vesztette az aggodalomtól, egy átkot kezdett emlegetni. Egy ősi átkot, ami Licoya erdején ül.

Egy bagoly szelte át fülsértő huhogással a levegőt, közvetlenül Aiden feje fölött. A fiatal rendőr összerezzent ijedtében.

– A rohadt életbe!

– Anyám mesélt egy lányról – folytatta Roy. – A telepesekkel érkezett a városba, az 1600-as években. Gyönyörű teremtés volt, jólelkű és kedves. Ám Licoya asszonyai, megirigyelve a lány szépségét, boszorkánysággal vádolták meg. Hogy elkerülje a máglyát, a leány bevette magát az erdőbe, és egy odvas fában keresett menedéket üldözői elől. A legenda szerint nem maradt ereje ahhoz, hogy kimásszon abból a fából, így napok múltán éhen halt.

– Jézusom, Roy! – kiáltott Aiden. – Te hallod magadat, öreg?

– Negyvenévente felbukkan a szelleme, hogy bosszúból embereket raboljon el. A fák törzsébe zárja őket, hogy később ehessen a húsukból.

Aiden sarkon perdült, és hátat fordított társának.

– Ezt az ostobaságot nem hallgatom tovább! – dühöngött. – Te begolyóztál, Roy! Kísértettel riogatsz, ahelyett, hogy a munkádat végeznéd, és segítenél annak a szerencsétlen gyereknek!

– Végül megtaláltuk az öcsémet – közölte Roy. – Nem messze innen, ahol most vagyunk.

Aiden megállt.

– A bűzre lettünk figyelmesek, amit az egyik fa árasztott magából. Amikor kiszedtük onnan, már rég oszlásnak indult a teste. Harapásnyomok borították, a tenyerén pedig felfedeztük a jelet.

– Miféle jelet?

– Mielőtt lecsap, a démon megjelöli leendő áldozatát. – Roy az arca magasságába emelte a jobb kezét, kinyújtott ujjakkal. – Az öcsém a licoya-i boszorkány jelét viselte a tenyerén.

***

– Az fel sem merült benned, hogy a túlvilági boszi helyett egy nagyon is élő valaki gyilkolta meg a testvéredet?

Fél óra gyaloglás után egy sziklákkal szegélyezett területre értek. Vastag kérgű, öreg tölgyfa állt középen, mellette egy emberi alakra emlékeztető kisebb fa. A köd nyughatatlanul hömpölygött.

– Itt találtunk rá – mondta alig hallhatóan Roy. – Aznap nem csak az öcsémet, de az édesanyámat is elvesztettem.

– Nagyon sajnálom, tényleg, viszont kérdeztem valamit. – Aiden megtorpant a társa mellett. – Miért vagy ennyire biztos a szellemes-démonos baromságban?

– Nem vagyok. A végére akarok járni annak, ami negyven éve kísért.

Roy habozás nélkül a tölgyfa felé indult. Aiden óvatos mozdulatokkal a nyomába eredt.

Ahogy közelebb értek, a köves talajon észrevettek egy rikító színű tárgyat; egy piros baseball sapkát.

– A francba! – Aiden megnyomta a vállára erősített rádió adó-vevő gombját. – Seriff! Találtunk valamit! – Az adó-vevőből csupán sistergés érkezett válaszként. – Seriff! Hall engem? Vétel. – Újabb sistergés. Aiden ingerülten a készülékre csapott. – Nem működik a rádió!

– A hely miatt – felelte Roy. – Ez a boszorkány fészke.

– Hagyd már ezt a hülyeséget! Valahol itt kell lennie Peternek. A sapka egyértelműen az övé!

Roy baljós tekintettel a sötét tölgyfára nézett. Aident a guta kerülgette.

– Na ne…

Közelebb mentek a tölgyhöz. Amikor megálltak a földből kikandikáló, vaskos gyökerek mellett, elborzadva látták, hogy friss vér szivárog a fa törzséből. Roy kopogtatni kezdte a kérges felülelet. Addig kopogott rajta, amíg üreges visszhang nem hallatszott.

– Nem tetszik ez nekem, öreg! – Aiden lassan elővette szolgálati pisztolyát, és kibiztosította. Roy a hóna alá csapta zseblámpáját, majd felkapott egy követ, és lesújtott vele a tölgyre.

Fa- és kéregdarabok repkedtek szanaszét a levegőben, ahogy a rendőr ütései valósággal szétforgácsolták a törzset. Aiden feszülten kémlelte az erdőt, előre szegezett fegyverrel forgolódott jobbra-balra. Árnyakat látott mozogni a rengeteg mélyén, a köd leplében. Árnyakat, melyek talán nem is voltak ott.

Amikor már elég széles hasadékot vágott a tölgybe, Roy elhajította a követ, és puszta kézzel kezdte morzsolni a fát. Egy utolsó reccsenést követően az öreg, korhadt törzs megadta magát, és jókora darab hullott le belőle.

Ekkor egy test zuhant ki a hasadékból. Roy hátrahőkölt. Aiden felkiáltott.

Peter Murphy lemeztelenített, hamuszürke holtteste csüngött ki a tölgy belsejéből. Karja a földön nyugodott, a szeme fennakadt. Tátott szája ébenfekete lyuknak tűnt. Arcát és felkarját, valamint a hátát harapások és karmolásnyomok csúfították.

Roy talpra ugrott, majd ő is előkapta forgótáras pisztolyát. Aiden a könyökhajlatába nyomta a száját, hogy csillapítsa öklendezését.

Az idősebbik rendőr leguggolt a hulla mellé. A zseblámpát a földre ejtette, így megvilágítva az élettelen testet, és, miközben az erdőre célzott a pisztollyal, vakon kitapogatta a gyerek jobb csuklóját. Kíméletesen, de határozottan megragadta, és kissé megemelte.

Egy szempillantásnyi idő is elég volt ahhoz, hogy felismerje a Peter tenyerébe vésett jelet; egy nyílegyenes vonal, amiből négy kisebb vonalka indul lefelé, körülbelül negyvenöt fokos szögben.

A boszorkány jele…

– Jézusom, Roy, mi a fene folyik itt?

Roy válaszolni akart, de ekkor beléfagyott a szó. Szeme sarkából látta, hogy az emberszerű fa, ami eddig a tölgy mellett állt, megmozdult…

A férfi felpattant, és lőtt. A torkolattűz egy villanásnyi időre egy szélsebesen elsuhanó, a fák közé olvadó kreatúrát világított meg.

Aiden pánikba esve tüzelt az erdőre. A lövések közötti szünetekben kerepelő és recsegő-ropogó hangok hallatszódtak a fák közül. A két rendőr kifogyott a lőszerből, fegyvereik üresen kattogtak. Riasztó csend és nyugtalanság ült az erdőre, amit a rémes kerepelés, valamint ágak és gallyak zörgése-roppanása zavart meg.

– Mi ez? – kiabált Aiden. – Mi a franc ez?

A zaj, úgy tűnt, minden irányból árad. Az egész erdőt beterítette, és befurakodott a férfiak fülébe, agyába.

Ekkor Aiden felsikoltott, kezéből kiesett a pisztoly.

Széttárta jobb kézfejének ujjait, és szeme elé emelte a kezét. Tenyerén vágások jelentek meg, mintha láthatatlan pengék szántották volna, a vágások pedig egy démoni jellé álltak össze.

– Roy, segíts… – nyöszörgött Aiden kétségbeesetten.

A teremtmény kirobbant a sötétségből, és Aidenre rontott. A fiatal férfi üvöltött. A lény két méter magas volt, testét mohás, barna fakéreg borította. Ujjai göcsörtös gallyakból álltak. Kéregpáncél fedte a fejét is, egyedül hatalmasra nyitott száját nem takarta semmi. Szénfekete ínyéből hegyes fűrészfogak meredeztek, torkából hörgés és csattogás tört fel.

A démon megragadta Aiden nyakát, felemelte, és az arcába harapott. Aiden lába a föld felett kalimpált. A kalapja leesett. Vér fröccsent szanaszét, ahogy a fogak a nyers húst marcangolták.

Roy tartalék töltényeket rakott a tárba, célzott, aztán leadott három lövést. A golyókat megállította a vastag kéreg, ami sebezhetetlenné tette a lényt. A boszorkány Roy felé fordította a fejét, vicsorgott, majd ágak reccsenéséhez hasonlító hangok kíséretében, bevette magát a fák közé, Aiden testével együtt.

Roy zihálva kihajtotta a tárat, és belenézett; három tölténye maradt. Fintorogva visszacsapta a tárat, aztán körülnézett, és futásnak eredt.

Lépteit megállította egy hang. Egy suttogó hang a tölgyfa felől:

– Roy…

A férfi sarkon fordult.

Peter Murphy holtteste megrándult, majd behajlította a karját. Ujjai a földbe vájtak. Felsőteste fölemelkedett, a feje iszonytató reccsenéssel Roy felé fordult. A halott  arcon széles vigyor terült szét.

– Már közel van hozzád, Roy – súgta Peter torz, síron túli hangja. – Érted is eljön, ahogy az öcsédért…

Roy háta mögül, a feketeségbe borult erdőből hörgés és kerepelés zengett fel. Pillanatokkal később gallyak fonódtak a vállára. Roy tudta, hogy azok nem egy közönséges fa gallyai.