Harry
Bosszúsan pattantam ki a
kocsiból az étterem előtt. Fogalmam sem volt, anyám miért találta ki ezt a
hülye vacsorát Miranda szüleivel. Pont most, amikor szakítani akartam vele.
Oké, ez kicsit túlzás, mert már legalább három hete halogattam, ugyanis gőzöm
nem volt, hogyan közölhetném a dolgot az őseimmel. Ők rajongtak Mirandáért, és
Miranda is rajongott értük, na meg értem, egyedül csak én nem voltam képes már
elviselni őt. Egyszerűen kiszerettem belőle, habár azt hiszem, soha nem is
szerettem igazán.
– Már itt vannak – súgta
anyám, miután beléptünk az ajtón.
Miranda a szüleivel az
egyik ablak melletti asztalnál várakozott, és mikor megláttak minket, arcukra
nyájas mosoly ült ki.
– Milyen szerelemes ez a
lány – sutyorgott tovább anyám, ahogy feléjük közelítettünk. – Látod, hogyan
néz rád?
Nem tudtam vitába szállni
vele, mert Miranda tényleg szerelmes pillantásokat küldött felém, ami külön
megnehezítette a dolgomat.
– Édesem – pattant fel a
lány, mikor odaértünk, és már nyújtotta is az arcát egy puszira.
– Csinos vagy – dicsértem
meg, majd bókoltam az anyjának, és üdvözöltem az apját is.
Miután mindenki letudta a
kötelező formalitásokat, végre helyet foglaltunk. A nők még csicseregtek, én
pedig a barátnőmet szemléltem. Ragyogott, mint mindig. Szőke, hullámos fürtök,
akárcsak az anyjának, szuper csinos testalkat, telt ajkak, feltűnő smink és a
legdivatosabb Dior kreáció. Rendesen a hideg rázott tőle.
Hogy miért voltam mégis vele? Ez egy roppant jó kérdés. Egy rohadt hosszú
éve gyötörtük egymást. Az első fél év sima ügy volt. Egy üzleti összejövetelen,
a szüleink jóvoltából ismerkedtünk össze. Randizgatni kezdtünk, piszok büszke
voltam arra, hogy egy ilyen jó nő a barátnőm. Miranda rendes lánynak tűnt, már
csak azért is, mert három hónap után volt hajlandó lefeküdni velem, és hát mit
mondjak… Nem okozott csalódást. Az ágyban is remekelt. Egy ideig. Ahogy telt az
idő, kezdtem egyre jobban megismerni, és már kevésbé rajongtam érte. Okos lány,
de unalmas. Később az ágyban is az lett. Kényszeresen meg akart felelni
mindenkinek, állandóan a tökéletességre törekedett. Rengetegszer kiborított
ezzel. Eleinte könnyen viseltem, mert még az egyetemre jártam, és ritkábban
találkoztunk, de miután végeztem, és többet lehettünk együtt, egyre jobban
erősödött bennem az érzés, hogy nem passzolunk egymáshoz.
– Fiam, választottál már?
– kérdezte apám.
Összerezzentem a hangjára.
Az étlapot tartottam a kezemben, de még csak el sem olvastam a kínálatot.
– Egy perc – futottam át
gyorsan, és már mondtam is a pincér srácnak, mit szeretnék.
A fiú kedvesen rám
mosolygott, mintha csak a részvétét akarta volna kifejezni felém. Én is megeresztettem
egy félmosolyt felé, mire a kék szemei furán megcsillantak. Ő távozott, én
pedig visszafordultam a társasághoz. Érdekelt, egyáltalán miért vagyunk itt. Vártam,
mikor böki ki végre valaki.
– Mesélj, Miranda! Milyen
apáddal dolgozni? – faggatta az anyám a barátnőmet.
Miranda nemrég
csatlakozott az apja ügyvédi irodájához. Korábban önállóan akart praktizálni,
de végül letett erről a tervéről, és úgy egy hónapja beállt az apja mellé.
– Ó, sokkal jobban
kijövünk egymással, mint gondoltam volna. Apa közel sem olyan szigorú, mint
ahogyan azt képzeltem – legyintett Miranda, majd kedvesen megsimogatta az apja
kézfejét.
Még csak most érkeztünk,
nekem pedig máris felfordult a gyomrom ettől az egésztől. Nem akartam ezt
hallgatni. Elegem volt a menő Hill ügyvédi irodából, és mindenből, ami velük
kapcsolatos. Épp elég dicséretet hallottam már Mirandától, ami a családját
illeti.
– Kiszaladok a mosdóba –
súgtam a barátnőmnek.
– Jó, utána beszéljünk.
Délután hívtalak, de nem vetted fel – kért számon halkan.
Nem válaszoltam, csak
bólintottam, és felálltam. Persze, hogy nem vettem fel, mert nem akartam vele
beszélni. Erre mire értem haza? Arra,
hogy anyám közli, velük vacsorázunk.
Igazából nem kellett a
mosdóba mennem, helyette kimentem a hátsó kerthelyiségbe, mert friss levegőre
vágytam. Mivel elég hűvös este volt, senki sem ült kint. A pincér srác, aki
felvette a rendelésünket, néhány lépésre állt tőlem, fülén a telefonjával.
Zsebre dugott kézzel megálltam, és felé biccentettem. Viszonozta, miközben
beszélt, aztán elővett egy cigit, és meggyújtotta.
– Oké, majd később
beszélünk. – Kinyomta a készüléket, és újra rám nézett. – Zűrös családi
vacsora?
Meglepődtem. Ilyen menő
étteremben nem szoktak ennyire közvetlenek lenni az emberrel.
– Olyasmi – feleltem.
Nem válaszolt, csak
gyorsan beleszívott néhányat a cigarettába, majd elnyomta, és megindult felém.
– A kaja finom lesz,
legalább az kárpótol – veregette meg a vállamat, mielőtt bement volna, és még
rám is kacsintott.
Csodálkozva néztem utána.
Ez a srác túl laza volt egy ilyen helyhez. A haja sem az a tipikus, gondosan
fésült, mint általában a pincéreknek, hanem hosszabbra hagyott és bohókásan
kócos. A mosolya pedig csibészes, mint egy igazi rosszfiúnak.
Én is kénytelen voltam
újra bemenni, mert már bőven letelt a mosdóra szánt idő. Leültem a többiekhez,
és ők azonnal hozzám kezdtek beszélni.
– Jó, hogy visszajöttél,
Harry! Már csak rád vártunk – mondta anyám.
Gyanakodva néztem rájuk.
– Nos, itt vagyok –
tártam szét a karomat, majd Mirandához fordultam. – Te tudod, miről van szó?
– Nem, de mindjárt
megtudjuk – rázta meg szőke tincseit, és mosolyogva a szüleimre nézett.
Apám is vigyorgott, ami
szokatlan tőle, mert általában komoly szokott lenni. Most már végképp kíváncsi
voltam, mit akarnak nekünk elmondani. Csakis valami olyasmiről lehetett szó,
ami mindkettőnket érint, hiszen valószínűleg azért hívták el Miranda famíliáját
is.
– Egy meglepetéssel
készültünk nektek – kezdte apám.
– Elmondhatom én? – vágott
közbe anya.
Apám bólintott.
– Persze, szívem.
Anyám büszkén kihúzta
magát, és végignézett rajtunk.
– Nos, mivel olyan régóta
együtt vagytok, úgy gondoltuk, talán szeretnétek összeköltözni, ezért vettünk
nektek egy lakást – közölte egy sugárzó mosoly kíséretében.
Mindenki felhördült, én
pedig lefagytam.
Mi a franc?
Eszemben sem volt
Mirandával összeköltözni. Ez megint csak a szüleim házasítási tervének része
lehetett. Nem tudom, mi okból, de feltett szándékuk minél hamarabb a nősülésre
rábírni engem. Azonnal pánikba estem. Fogalmam sem volt, hogyan szabaduljak
ebből a helyzetből, mert az biztos, hogy nem fogok összeköltözni Mirandával.
– Istenem! Ez annyira
csodálatos – kapta a mellkasához a kezét Miranda.
– Nahát, Desmond! –
csatlakozott az örvendezéshez Miranda apja is. – Ez tényleg óriási meglepetés!
Apám egyenes tartással
bólintott egyet, és fél szemmel már engem nézett. Hallottam, ahogy mindenki
örül, és boldogan csacsognak, és azt is érzékeltem, hogy Miranda a kezem
szorongatja, de én képtelen voltam megszólalni.
– Harry, te nem is
mondasz semmit? – kérdezte anyám.
Idegesen kaptam rá a
tekintetem. A pincér srác éppen akkor tette le elé az ételt. Felpillantottam
rá. Összeakadt a tekintetünk. Alig két másodpercig tartott az egész, de nekem
elég volt ahhoz, hogy talán életem legnagyobb hülyeségét csináljam.
– Sajnálom, de nem
költözhetek össze Mirandával – pattantam fel. A szék olyan hangosan csikorogva
csúszott hátrébb, hogy az étteremben minden szem rám szegeződött.
Még a fiú is meglepetten
nézett rám, kezében a rendelésemmel.
– Mégis miért nem? – találta
meg a hangját legelőször apám.
– Mert meleg vagyok –
vágtam rá.
A fiú halkan
felkuncogott, és letette elém a tányért, a többiek pedig úgy bámultak rám,
mintha még soha nem láttak volna.
– Hogy mi? – állt fel elkerekedett szemekkel Miranda.
A pincér fiú távozni
akart, de én megfogtam a karját. Összevont szemöldökkel nézett rám.
– Igen, meleg vagyok, és
viszonyom van vele – közöltem határozottan.
Hogy lehetek ennyire hülye?
Néma csend fogadta a
bejelentésemet.
– Megőrültél? – súgta a
fülembe a srác.
Könyörgőn néztem rá. Kék
szemei engem fürkésztek, és azt hiszem, vette a lapot, mert egy aprót
bólintott, miközben azt sugallta a tekintetével, hogy "te meghibbantál". Hát, ezt már én
is tudtam.
– Fiam, ez… – Anyám szava
elakadt.
– Csak hülyéskedsz –
rázta a fejét Miranda. – Te nem lehetsz meleg!
– Sajnálom – vontam meg a
vállam, és át sem gondolva, adtam a fiú szájára egy csókot.
Bizonyítani akartam az
állításom, de ami történt, az még engem is meglepett. A srác a tarkómra
csúsztatta a kezét, és a nyelve befurakodott az ajkaim közé. Simán lesmárolt,
ami annyira meghökkentett, hogy egy picit még meg is haraptam a nyelvét.
Te jó ég!
Elengedett, és a fülemhez
hajolt.
– Louis a nevem, ha
kérdeznék – súgta, és már ott sem volt.
Megrökönyödve néztem
utána, de Miranda lekevert egy akkora pofont, amitől azonnal magamhoz tértem.
– Hogy te mekkora egy
rohadék vagy! – sziszegte, majd felkapta a táskáját, és elindult a kijárat
felé.
Úgy éreztem magam, mint
egy színdarab főhőse. Konkrétan mindenki abbahagyta az evést, és a botrányos
jelenetünket figyelték.
– Mélységesen csalódtunk
benned – nézett rám lesajnálóan Miranda anyja, aztán ők is felálltak, és
köszönés nélkül távoztak.
A szüleim még mindig
tágra nyílt szemmel engem bámultak. Lerogytam a székre.
– Harry, ez igaz? –
kérdezte anyám.
Hogy én mekkora barom vagyok! Jobb nem jutott az eszembe?
– Ne haragudjatok –
nyögtem, és nem mertem apám szemébe nézni.
A szüleim zavartan
feszengtek. Apám megköszörülte a torkát, és előrehajolt.
– Mióta?
Bele sem gondoltam,
milyen hazugságba rángattam magam, azonban sok időm már nem volt a
gondolkozásra, rögtönöznöm kellett.
– Régóta, csak… elnyomtam
– hazudtam.
Még mindig nem mertem a
szemükbe nézni, de máshová sem. Egyrészt a rajtam kuncogó vendégek miatt,
másrészt a pincér srác előtt is égett az arcom, harmadrészt pedig azon pörgött
az agyam, most mi a lószart csináljak. Vissza már nem vonhattam a kijelentésemet,
mert akkor még jobban kiakadtak volna.
– Ezt nem így kellett
volna – dobta le apám a szalvétáját az öléből az asztalra, és felállt. –
Menjünk, Anne!
– Maradunk! – jelentette
ki anyám, és visszahúzta a székre apámat. – Nem hagyhatjuk most itt a fiunkat!
Apám kelletlenül
visszaült.
– Egyetek, és
beszélgessünk! – adta parancsba anyám.
Tettük, amit kért. Étvágy
nélkül nyeltük a falatokat, és én vártam a kérdéseket, amelyek nem késtek
sokáig.
– Miért nem szóltál róla
hamarabb? – sandított fel rám anyám.
– Hogy szólt volna, mikor
még maga előtt is tagadta? – válaszolt helyettem apám.
– Jó, de akkor is! Nem
volt semmi előjele… – mélázott anyám.
– Milyen előjelre
gondolsz? Hogy nem csókolózott még előtted fiúval? – horkantott fel apám.
Rettenetesen kínos volt
őket hallgatni, de nem mertem közbeszólni. Hagytam, hadd ülepedjen bennük a
dolog, és addig én is időt nyertem. Hát, nem tartott sokáig.
– Nagyon megsértetted
őket – jegyezte meg apám.
– Talán, ha előre szóltok
a tervetekről, akkor nem történik meg – dünnyögtem, mert ez volt az igazság. Ha
nem kényszerítenek ilyen helyzetbe, akkor nem csináltam volna ekkora
ostobaságot.
– Csak jót akartunk. – Anyám
a borospohár után nyúlt, és kiürítette.
– Tudom, anya –
sóhajtottam egy nagyot. – Tényleg sajnálom. Rosszul időzítettem.
Fura volt, hogy nincsenek
túlságosan kiakadva. Más szülő biztosan nem így fogadta volna, ha megtudja,
hogy a fia meleg. Oké, én nem voltam az, de tényleg meglepett a higgadtságuk.
Már kezdett is összeállni a kép a fejemben, hogy mit tegyek. Rövid ideig
kitartok a hazugságom mellett, és ha lecsillapodnak az indulatok, akkor újra
randizhatok lányokkal, a szülők pedig megkönnyebbülhetnek, hogy mégsem vagyok
meleg, csak biszexuális.
– És ezzel a pincér
fiúval… – vágott bele újra anyám. – Mennyire komoly?
Megállt az evőeszköz a
kezemben. Mit válaszoljak?
– Kedvelem – motyogtam
magam elé. – Egyébként Louis a neve – tettem hozzá a hitelesség kedvéért.
– Bemutatod nekünk? –
Anyám olyan biztatóan nézett rám, hogy nem mertem egyértelmű nemet mondani.
– Majd később. Most
dolgozik – hárítottam.
Tekintetemmel megkerestem
a fiút. Az egyik asztalnál vette fel a rendelést. Halványan elmosolyodtam.
Rendes volt tőle, amiért segített, na de az a csók! Túlságosan beleélte magát a
szerepébe.
– Biztosan lenne ránk öt
perce – erőltette tovább a dolgot anyám.
Ismét kezdtem ideges
lenni. Nem vonhattam be még jobban a játékaimba ezt a srácot, és nem is biztos,
hogy benne lenne.
– Ez egy munkahely, anya
– emlékeztettem.
– Igaza van, Anne.
Egyébként sem ez a megfelelő alkalom – értett egyet velem apám.
– Rendben. Akkor hozd el
hozzánk vacsorára valamelyik nap. Sőt! Tudod mit, fiam? Költözz be az új
lakásodba, és majd mi megyünk vendégségbe hozzátok – derült fel anyám arca.
Mi ez? Egy csapda? Talán anyám gyanakszik? Az anyák megérzik, ha a
gyerekükkel valami nincs rendben. Meglehetősen gyorsan túllépett a dolgon.
Sejti. Anya tuti sejti, hogy kamuztam.
– Jó öltet – bólogattam,
és egy apró mosolyt is erőltettem az arcomra.
Anya kimérten bólintott.
– Akkor mi távozunk is,
mert gondolom, szeretnél még néhány szót váltani vele – tolta ki a széket maga
alól. – Rendezd a számlát. Otthon találkozunk, Harry!
Ekkor már tudtam, hogy ez
szándékos anyám részéről. Ki akarja deríteni, vajon hazudtam-e, hogy aztán a
szembesíthessen a saját ostobaságommal. Ez a nagy elfogadás csak álca. Vagy
lehet, mégsem, de hogy hátsó szándékai vannak, ez holtbiztos.
Louis lépett az
asztalhoz, és elkezdte leszedni a tányérokat.
– Úgy látom, mindenki
lelépett.
Nem válaszoltam. A saját
poharamat már kiürítettem, így a Miranda otthagyott maradékáért nyúltam.
– Beszélhetnénk? –
szóltam utána, mielőtt távozott volna.
Louis, karján a
tányérokkal, fordult vissza felém.
– Hozom a számlát –
felelte, és elvonult.
Nem tudtam, ez mit
jelent, de türelmesen várakoztam. Kétségek gyötörtek. Tisztában voltam vele,
mekkora badarság egy idegent belerángatni a dolgaimba, de Louis segíthetne nekem.
Csak egy vacsora erejéig kellene eljátszania a szerepét, utána anyámék
leszállnának rólam.
Louis szó nélkül tette le
elém a kis mappát és a terminált. Belenéztem, majd elővettem a kártyámat.
Lehúztam, aztán a mappába csúsztattam némi borravalót, és felé nyújtottam.
Louis megfogta, de én nem engedtem el.
– Kérlek! – néztem azokba
a mélykék szemekbe.
Láttam rajta, hogy
hezitál. Tuti őrültnek gondolhat.
– Öt perc múlva kint –
felelte végül, és már távozott is.
Megkönnyebbülten fújtam
ki a levegőt. Biztos, hogy elment az eszem. Mi
a francra készülök?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése